Cikkek / Képértékelés 08.21.

Képértékelés 08.21.

2015-08-21 10:28:00

 
Berendi Tibor: Városom


UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Ber_386459.jpg 

Kicsiny galéria, mindössze tizenöt képpel, de szinte mind erős, kimunkált darab. Szépek a  növény- és állatfotók, bár be kell vallanom, tartok az olyan lényektől, akiknek négynél több lába van. Tiszteletteljes főhajtással ki is hátrálnék ebből a témából. A tájfotói közelebb állnak hozzám. Úgy vagyok most, mint a viccbéli ember, hogy erre számítottam, erre is számítottam, de ezt már nem gondoltam volna... Mármint, hogy a Felkelő nap háza, szellemes ferdítéssel a Felkelő nap vára pont a Fotovilág.hu-n kerül elém. Itt most muszály egy kis zenei kitérőt tennem. Szinte mindenki az Animals 1964-es feldolgozása révén ismeri a dalt, pedig már 1938-ban lemezre vették és utána sok világhírű előadó is énekelte, köztük olyan nagyságok, mint Joan Baez, Eric Burdon, Bob Dylan. Rendben van, Somoskő várának ehhez semmi köze, de ez idekívánkozott. Felvetődött még a 385660-as képpel kapcsolatban  hogy vajjon egyetlen felvétel-e, vagy montázs és ezen őszintén elcsodálkoztam. A PS sok mindenre való, de erre nem. Nagyon nem. Szerintem az ilyen képet megcsinálni kell, nem összebarkácsolni. Ki kell nézni a helyet, aztán föl kell menni a hegytetőre, megfelelő időben persze és lefényképezni. Ez ilyen eccerű. Ez persze túlzás, nem úgy van az, hogy minél magasabbra mászik valaki, annál jobb képet csinál. A szép, harmonikus látvány önmagában kevés maradandó tájképhez. Kell még a szerző személyes kötődése is a témához és kell az is, hogy ez a besőséges kapcsolat átsugározzon a képbe is. A Városom számomra a legemlékezetesebb kép, amit Salgótarjánról eddig láttam. Meseszerű és nagyon valóságos egyszerre, a fény remekül tagolja a képet. Ha van is utólagos beavatkozás, tónusmódosítás, az nem tülekszik, ez így nagyon rendben van. A kivágáson vitáznék kicsit, talán még hatásosabb volna az égháttér nélkül és az előtérből is el lehetne hagyni valamennyit. De, ha nem, hát nem. Abból viszont nem engedek, hogy ennek a képnek jó nagy méretben kell falra kerülnie. Méteresben. Legalább. 

 

Horváth Péter

 



Csutka: Zebegény

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/_386226.jpg

Mélabú, merengés, mélyértelműség, minden van itt, amin rögtön ironizálni szoktam. Alaptermészetem is, de tán inkább azért, mert fotográfus lévén a karcosabb megfogalmazásokhoz vonzódom. Valahogy mégis működik a kép. Van az úgy, hogy nehéz pontosan körülírni, mitől “életképes” egy fotó és mikor van az, hogy elintézzük egy vállrándítással és továbblapozunk.  Itt most megálltam, elgondolkodtam és szinte hallottam a csendet. A felépítés klasszikus tájfotós hagyományokat követ. Kevés képelem, hangsúlyos előtér, szép, szinte csipkeszerű rajzolat... És aztán nincs ott semmi. Van persze, hisz ott a folyó, ha nem is igen látszik, inkább sejhető. Pár hullám, sodródó faág jelzi csak, de érezni az erőt a látszólagos nyugalom mögött. Szín alig, majdnem monokróm, csak a leveleken van egy meleg barnaság. Szokatlanul egyszerű az eddig ismert munkáihoz képest. A magam részéről örülök ennek, mert veszélyesnek tartom, amikor mindenáron “öregítenek” egy képet, vagy túlszaturálják, szemcsésítik. Van biztos eset, amikor ez jó, sőt attól lesz igazán jó a kép, de nem kéne ezeknek a divathullámoknak bedőlni. A valódi élmény mélyebben van. A zebegényi kép nálam bejött. Nem nagy dolog, apró technikai hiba, de látszik a képen az utólagos élesítés nyoma, főleg a jobb sarokban belógó ágakon. Csak azért teszem szóvá, mert azt látom, hogy gondosan dolgozik a képein és ez egy semmiség, de rontja az összhatást. Én amúgy fölös dolognak tartom a képbe beleírni a nevét. Értem, hogy félti, értem, hogy büszke rá, mindent értek, de tényleg semmi szükség nincs erre. Enélkül is megismerem a képeit. 

Horváth Péter


 

Varga László Tamás: S-O-S

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Duncos_385068.jpg

 

Amikor vagy másfél éve a new yorki képéről írtam, azzal fejeztem be, hogy érdeklődéssel várom hasonlóan merész megközelítésű egyéb képeit is. Az újabb munkáit elnézve, nekem kicsit zavaros az összkép. Van vaddisznó és huszár, van bécsi tükröződés és galambok, ragadozók az égen, valamint csillagszórók és csillagok. Félreértés ne essék, nincs nekem ezzel semmi bajom az éjszakai égbolt az egyik legizgalmasabb látvány, ami csak lézethet, de az asztrofotgráfia egy külön világ és közelebb áll a tudományos fotográfiához, mint a szuverén műalkotáshoz. Valami folytatás mégis alakulni látszik. A ti-ti-ti, nem írom ki végig, a legismertebb morze jel, a segítségkérés jele. Az most más kérdés, hogy ki küld SOS-t kinek, ki hallja meg és aki hallja tesz-e bármit is a bajba jutottakért. (Mondjuk halkan; nem jellemző.) A  napfotó (ha az egyáltalán) és a ceruzás vészjel kombinálása érdekes kisérlet, de még nem gondolom teljesen kiérlelt képnek. Ha már világűr, az megvan, hogy az NASA évekig dolgozott azon, hogy olyan golyóstollat csináljanak, ami a súlytalanságban is működik? Az oroszok meg fogtak egy grafitceruzát. A grafit meg gyúlékony...semmi se olyan egyszerű. A képre visszatérve; kicsit merevnek, túlkonstruáltnak érzem, kéne még itt valami játékosság, valami csavar. Talán több organikus formát kéne felhasználni, több elemből kellene építkezni. A fotó egyik legnehezebb területére merészkedett, a nem kézzelfogható dolgok ábrázolása nagy kihívás. Ugyanakkor megéri a kisérlezést, a küzdelmet. Zavaromban kénytelen leszek Madáchot idézni: “az ember célja a küzdés maga”.

Horváth Péter


 

Brúnó: Jeges Balaton
 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Jeges_384867.jpg

Nem kell nagy tudósnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, a viz többnyire vízszintesen helyezkedik el. Legfejebb még kocka alakban úszkálhat valami jobbfajta italban, de akkor jégnek hívják. Lehet persze domború is, különleges esetekben, de akkor már baromi nagy gáz van. Brúnó munkája a jeges Balatonról azonban nem egy természetrajzi tankönyv illusztrációja, hanem kép, egy szuverén alkotás.  Az alkotónak természetes joga, hogy a látványt átalakítsa saját elképzelései szerint.  A dolog technikailag egyszerű. Kell hozzá egy halszemobjektív és a gépet úgy kell tartani, hogy az optikai tengely meredeken a föld felé mutasson. Ekkor áll elő a “legörbülő horizont”. A módszert sokan ismerik és sokan használják. Gond csak akkor szokott lenni, ha ez az átformálás erőszakolt és nem a témához illő.  Szerencsére erről itt nincs szó, sőt kifejezetten találónak érzem a választást a Jeges Balaton esetében. Ezzel a perspektívával egy külön világot teremtett, remek hangulattal. A hatalmas fényellentét okozott egy kis galibát, a bal oldal igen fényszegény. Ezen a B verziónál úgy segítettem, hogy a sötétebb szélen megemeltem a világosságot és kontrasztot. A képet e nélkül a korrekció nélkül is szép munkának tartom, de úgy érzem ezzel a minimális változtatással még erősebbé válik az eredeti hangulat. Esetleg egy pohár forralt bor...?

 Horváth Péter

 


 

k30user: A városom


UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Varosom_382291.jpg

Ha olyan szerzőről írok, akinek a képeivel nem találkoztam korábban, mindig úgy kezdek neki, hogy végignézem a galériáját. A következő, hogy  elolvasom a bemutatkozását, bár ezek a pár mondatos szövegek ritkán adnak lényeges infót. Egy-egy mondat azért megragad, itt például az, hogy “...eléggé belejöttem, de majd ti eldöntitek”   Egy: tényleg eléggé belejött, hogy úgy mondjam. Dőlnek a dícséretek és nem is alaptalanul. Kettő: jó meghallgatni a barátok, vagy kollégák véleményét, néha még jobb a teljesen kívülállókét, a nem fotósokét is, mert ez gyakran új ötleteket is adhat. A képeket amúgy se a fotográfusoknak csináljuk, hanem egy sokkal tágabb körnek. A végleges döntést azonban mindig magunknak kell hozni. Nem igazán érdemes a zsűrik ítéletét, a pályázatok eredményét lesni, az ember legtöbbször maga érzi legpontosabban, mi az ami tényleg a helyén van és mi az, ami inkább felejtendő. Tévedünk is, persze, de ez már csak ilyen dolog.

Sokféle képe van, majdnem olyan, mintha nem is egy, de több szerző fotói lennének. A nagyon színes, néhol harsány képei nekem kevésbbé tetszenek, bár Mai minimál és a Láncra fűzve szép munkák, a Cape Schanck (2) pedig jó humorú és szinte abszurd, remek kompozíció. Ha már a humornál tartunk: a Szelfi #3 (Az utolsó kettő) c. képen először elbambultam, aztán elkezdtem röhögni. Nem nevetni, nem mosolyogni, röhögni, felszabadultan, jókedvűen. Pedig nincs is itthon sör.  Hozzám a szikár fekete-fehér képei állnak legközelebb, a poharas öregúr, a parton háttal ücsörgő kalapos valaki... és ez a városi fotó. Látszik, hogy tudatosan készült a képre, a fugák gyönyörűen futnak össze, ami függőleges kell legyen, az tényleg az, minden vonal a kép centrumába vezet. Igaza van, az ilyesmit nem is érdemes “csak úgy” lekattintani. Úgy képzelem, hogy kinézte a helyet, a gép tán állványon (1/15 sec) és várt. Az ilyesfajta várakozás (többnyire) meghozza a gyümölcsét. Az eredmény esetünkben egy jó fotográfia.

Horváth Péter


Allegro: Bokodi kötelező

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Alleg_376151.jpg

 

Át szoktam siklani a címeken, a képet nézem inkább, az a pár szó nagyon ritkán hordoz fontos jelentést. Volt idő, amikor még “küzdöttem” is a belemagyarázós, hatásvadász képaláírások ellen és az informatív, de szükszavú megoldást javasoltam. Úgy gondolom, nincs az a szellemes, bravúrosan megválasztott képcím, ami egy rossz képet el tudna adni, a jó fotónál is inkább csak arra szolgál, hogy magunkban azonosítsuk a képet. Vannak aztán a kivételek. Már a címen elvigyorodtam, végre van valaki, aki akkor sem veszti el a humorát, ha fényképezőgépet vesz a kezébe. A “Bokodi kötelező” kifejezés, ha véletlenül akadna bárki, akinek ez nem nyilvánvaló, a téma agyonfotózott voltára utal. Népszerű, inspiráló helyszín, sok jó képet láttunk már onnan. Az más kérdés, hogy Allegro szerintem rég túl van azon, hogy kötelező gyakorlatokat kéne bemutatnia, én így is elhiszem róla, hogy jó fotográfus. Nem kell, senkinek nem kell megcsinálnia a “Három pipacs ellenfényben” a “Kócos gyerek szomorúan néz”, vagy az “Akt a romos házban” című opuszt, főleg nem akkor, ha ez nem az ő saját világa. Én annak örülök legjobban, ha azt látom, nem egymás képeiből merítenek ihletet, hanem, mint itt, nyitott szemmel és nyitott elmével figyelik környezetüket. Ilyenkor még a kopottnak elkönyvelt témákról is kiderül, hogy van lehetséges új dimenzió. A 376151 számú fotográfia műfaját tekintve egy tájkép, majdnem klasszikus kompozícióban. Van előtér, középtér, háttér. Vannak a szemet vezető vonalak, a stég logikailag és formailag is kapocs a képelemek közt. Ez azonban így magában kevés volna. Ami teljesen kilóg a dologból, az a macska a bal sarokban, de pont ez az odatévedt cirmos teszi fura, abszurdba hajló hangulatúvá és időtlenné a képet. Jól választotta meg a technikát is, szép gondos a kidolgozás, pont kellően anyagszerű az előtér, de nincs túldramatizálva a kép. Ha ez valamiféle verseny volna, mondhatnám, most már jöhetnek a szabadon választott gyakorlatok. Csakhogy ez nem verseny. Itt mindenki győztes, aki túl mer lépni a saját maga által emelt korlátokon. Ja, és írtam már? A cím remek.

Horváth Péter


barnac - Párban

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Barnac_369083.jpg

 

A galériájában első helyen van az árnyék-szék című fotó és, be kell ismernem, ez számomra, khm, igen szorongató érzés. Szeretem a szójátékokat és azt se mondanám, hogy nincs helye ilyesminek a címadásban. Ha amúgy a kép rendben van, elmegy. Ha a kép tényleg izgalmas és a cím erre még rátesz egy lapáttal, akkor még jobban. Azt viszont tartom, hogy a képi leleményt nem lehet jópofa szöveggel pótolni. A szék és az árnyéka így egyetlen motívum, nincs semmi képi történés. Ez egy tanulmány, lehetne folytatni, milyen fényben hogyan változnak a formái, hogy aztán a tapasztalatokat további munkáiban felhasználja. Akkor már inkább jöjjön a két csónak a vízen. A címadáson most lépjünk túl, nekem semmi bajom vele. Tetszik, hogy szokatlan nézőpontot talált, tetszik az is, hogy, szinte az alapszínekből épül fel a kép. (RGB)  Nem tudom, ez mennyire volt tudatos, úgy sejtem, inkább a véletlen hozta így. Érdekes látni a víz alatti világot is. Az átlagos vizes-csónakos képeken szinte mindig az ég tükröződik. A kompozíció kicsit esetlegesnek érzik, a csónakok se elég távol, se elég közel nincsenek, de belátom ez nem egy csendélet, hogy apró igazításokkal rendbe lehetne rakni a dolgokat. Nem vagyok a zoom objektívek nagy híve, de ha az van a gépen, meg lehetett volna más kivágásban, más látószöggel is próbálni. Még az se biztos, hogy baj volna, ha más is belóg a képbe.

Horváth Péter

 



Chrys: Cím nélkül

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Chris_303418.jpg

    A fotográfiai műfajokat nehéz annyira élesen körülhatárolni, mint mondjuk a zenében, vagy az irodalomban, ráadásul a fotó a sajtóval való szoros kapcsolatból adódóan több szerepet is betölthet egyidőben. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy mennyire mást jelent ugyanaz a fénykép egy hetilap illusztrációjaként, vagy a kiállítás falán, méteresben. Vagy akár a neten, bélyegméretben. Itt van mindjárt ez a dokumentarizmusnak nevezett valami, vagy a legtöbbek által félreértelmezett szociófotó. Ha hozzávesszük még a gyakran értelmetlenül használt szuverén riport kategóriát, hát, ember legyen a talpán aki rendet vág. Nyilván senki nem gondolja, hogy én most pár sorban pontosan körülhatárolom a műfajokat, szépen helyére teszek mindent és a világ ujra kerek lesz. Néhány dolgot azért nem árt leírni.

    A dokumentaristák fő elve, mondhatni hitvallása az, hogy pőre valóságukban mutatják meg témáikat. Nem rendeznek, nem manipulálnak és, bár gondosan komponálnak, nem vágnak a képből. Ennek jelzése volt a kép körül a fekete keret. Ott van a filmkocka széle. Ennyi.

    A szociófotót ma is a nyomorfotóval tévesztik össze sokan, pedig ez jóval tágabb fogalom, a kirívó társadalmi jelenségeket (ebben benne vannak a szegények, de a nagyon gazdogok is) expresszíven, de szintén manipuláció nélkül megmutató irányzat. Inkább irányzatok, mert több vonulata is volt, van. A nyomtatott sajtó az igazi megjelenési területe.

    Az autonóm riport kifejezést magam nem szeretem, mert kirekesztő módon határozza meg a célt. Alapvetően riporteri eszközökkel készült képekről van szó, a szerzők a névvel azt hangsúlyozzák, nem megrendelésre, valamely újság céljai szerint fényképeznek. Csak úgy. A vége többnyire, hogy a galériák falán köt ki a kép.Tökmindegy ki miként határozza meg önmagát, végül szerintem a minőség a fontos, minden irányzatban születnek értékes, maradandó művek és felejthetők egyaránt. A külsőségek idővel lehámlanak, ami ma “trendi” holnapra avétos lesz. Sok már a szöveg műfajokról, de semmi a képről.  mondja a szigorú olvasó, pedig végig arról beszélek. Itt ez a gyanakvó tekintetű ember,  mögötte egy mikrobusz, rajta egy biztonságtechnikai cég hirdeti magát. A háttérben valami oszlop, dombok, falusias környezet. Gondolhatnám dokumentaristának, szociofotónak, de ahhoz sem a téma, sem cselekmény, sem a megformálás nem elég erős. Eluralják az egész fotót a divatelemek, a témától idegen HDR technika, a szélek elsötétítése és a barna paszpartú, de sem az emberről, sem a szituációról nem tudok meg semmit. Egy kép drámai hatását nem a ráaggatott külső formai jegyek, hanem a valódi élmény megtalálása adhatja. Adhatná.

Horváth Péter



detta: Szép ablakok  UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Detta_137501.jpg

Álmodom néha még a nagyi csodálatos zalai gombapörköltjéről, de városi emberként más csak az Árúházi Dobozos Csiperkével szoktam találkozni. Jó, tudom, az ADC nem különálló, létező faj, de akár lehetne is, gombamód szaporodnak a hibridek, talán már kitalálták ezt is és most készítik elő a bevezető reklámkampányát. Én is elhültem Olga fantasztikus gyüjteménye láttán, mint sok fórumozó, de a helyében azt hiszem nem volnék igazán boldog a “Te vagy köztünk a legnagyobb gombaszakértő..” szerű dícsérettől. Itt ugyanis általában nem fákról, madarakról és virágokról beszélgetünk, hanem képekről, képekről, képekről. Azt is sokszor elmondtam már, hogy a más a valóság és más a róla készült kép. A természeti szép, nem válik magától esztétikai minőséggé azzal, hogy lefényképezzük, vagy lefestjük.

A Barátaim közt c. montázs nagy műgonddal elkészített  érdekes munka, de ez így nekem kicsit sok, sőt sokk. Minden tiszteletem az összállításért, de a magam részéről jobban kedvelem az “egyszerűbb” képeit. Amik, nem is annyira egyszerűek, mint elsőre tűnik. Mint például ez a szép épületrészlet. Nem vagyok amúgy nagy híve az épületfotóknak, ha nem akarnak, vagy tudnak mást, mint megmutatni, milyen, mondjuk az Eiffel torony. Azt már úgyis tudjuk. Egy jól megválasztott részlet azonban néha többet mond el az egészről, mint a totálkép. Anyagszerű és gondosan megformált kompozíció. Kicsit talán túl fegyelmezett is, valami rendetlenség a nagy rendben jól jönne. Szórt világításnál a színek vezetik a néző tekintetét, a ritmust is a hideg és meleg színek váltakozása adja nem a fények és árnyékok, mint a fekete-fehér esetében. Itt az ablakok kékje és a tégla vöröse adja a kép lüktetését. A fotográfia időhöz kötött művészet, néha gond is, hogy ennyire a jelenhez kötődünk. Itt _detta_ talált egy motívumot, ami ezen a buktatón átsegíti. Ahogy a különböző korok építészeti emlékei egymásra rakódnak szinte lehet érezni a “pillanatnyi” felvételben a múló időt.

Horváth Péter



Bálint Ákos: Valenciai underground

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Balint.jpg

Érdekes eszmecsere bontakozott ki a street photography kapcsán. Hasznos dolognak tartom, hogy ki-ki eldöntse, a fotográfia melyik műfajával akar foglalkozni, mert ez segít megismerni önmagunkat és elkerülhetünk jónéhány zsákutcát is. Attól azért óvnék mindenkit, hogy teljesen bezárja magát egy szűken körülhatárolt műfaj kereteibe. A street photography (utcai fényképezés--eléggé idétlenül hangzik) gyakorlatilag egyidős a hordozható, könnyen kezelhető kamerák megjelenésével. Amíg nem voltak ilyen gépek, a műfaj sem létezett, a fényképezés bonyolult procedúra volt, fel kellett rá készülni. A téma ebben az esetben elsődlegesen az ember, aki egy közösségi térben éli a magánéletét, itt eszik, iszik, alszik, vagy éppen szeretkezik, városi környezet ilyenkor csak díszlete ennek. Ehhez az kell, hogy a fotográfus együtt éljen, mozogjon a környezettel, észrevegye és rögzíteni is tudja a pillanatnyi szituációkat. Az persze nem baj, ha kép eközben, jól komponált és éles is...

A street photography ma Magyarországon HBT (Hála Bölcs Törvényhozóinknak) szinte kihalásra van ítélve, mert olyan mértékben sikerült megvédeni a személyiségi jogokat (a fotográfusoktól) hogy már lassan senkit, sehol, soha nem szabad lefotózni. A várostáj mint műfaj egész más, itt fontosabbak a formák, a fények, az átgondolt kompozíció. Ez a kép egyértelműen az utóbbi műfajba tartozik. A szerző talált egy helyszínt, amit gondosan körülhatárolt a keresőben és várt. A figyelemnek és a gyors reagálásnak azonban itt is van szerepe, én jónak gondolom, hogy nem elégedett meg egyetlen képpel és csinált több variációt is. A kék inges figurát valószínűleg szerencsésebb lett volna már a jobb oldali redőnyös ajtónál elcsípni. Akkor egy kép-a-képben szituáció lett volna, ami a fotó szigorú formai rendjének is jobban megfelelne. A drótok, táblák és egyéb dolgot jelenlétét a képben nem tartom hibának. Ez nem díszletváros, magán viseli a mindennapi élet nyomait. Érdemes az ilyen elemeket a minimálisra redukálni, de teljesen kiírtani nem bölcs dolog, steril, élettelen lesz nélkülük a kép. 

Horváth Péter



Capriccio: Piacon jártam

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Capriccio_piac.jpg

 

    Tetszik nekem a Piacon jártam c. képe, szinte azonnal eldöntöttem, hogy arról akarok írni, de előbb még valami kis kitérőt kell tennem. Egy elejtett félmondatból ugyanis kiderült, van valami, ami sokakat izgat, de ritkán beszélünk róla. Vagy csak mellébeszélünk, ami még rosszabb.

    Nagyon egyetértek abban, hogy az “azonnalisággal”, a rögtön látható eredménnyel valami elveszett a fotografálás örömeiből. Ez még csak nem is olyan, mint a Polaroid volt valaha, hiszen azt legalább kézbe lehetett fogni. Az lcd-n megjelenő kép még nem műtárgy, inkább csak a lehetősége annak, hogy majd egyszer, talán azzá válik. Képek százmilliói azonban soha nem jutnak el odáig, hogy kinyomtassák őket. Oké, elismerem, hogy néha tán jobb is így, de tény, hogy cserébe is kaptunk valamit. Nem csak arra gondolok, hogy szinte sose fogy ki a film, ez tényleg nem mindig jó, mert sokakat felületességre csábiít. A mai fotográfusnak sokkal több a lehetősége, hogy az elképzeléseit megvalósítsa, az érzékenység drasztikusan megnőtt, bármikor válthatunk szinesről fekete-fehérre, hogy csak néhányat említsek.

    Rokonszenvesen a szerény bemutatkozó szövege és örülök, hogy a képek közt is szép számmal van izgalmas munka. A velencei fotóknál érzek kis bizonytalanságot, hol szines, hol fekete-fehér, keveredik a korrekt ábrázolás a vibráló hangulatokkal. A piacos/halas kép nekem valami más. Semmi szín, nagyon egyszerű, de biztos kézzel komponált. Halszaga van, konkrét, de van benne valami nyugtalanító, önmagán túlmutató időtlenség. Talán a semmibe néző üres szemek, nem is tudom pontosan...(Hogy írhatok le képértékelésben ilyen mondatot?)

    Azt hiszem, egyszer mindenkivel megeshet, hogy partra vetett halnak érzi magát a piacon, ahol minden eladó...

Horváth Péter


 
Bükkös: Kunyhó

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Bukkos_378361.jpg

    Virít a kép mellett a büszke zöld címke, sok elismerő kommentet kapott, nem is merek élcelődni a dolgon, hogy kinek volt annyira sürgős dolga, hogy az ajtót is kidöntse. Meg, hogy a kutyusnak kell-e valamit adni, hogy lefényképezhessük a “kilátót” Na nem, vegyük ezt komolyra, beszéljünk a képről. Szép a színvilága, szép a szerkezet. Van előtér, középtér, háttér (jó messze) Gondos vonalvezetéssel húzza szememet a főtémára, a kékes környezetből jól kiemelkedik a kunyhó barnasága (színkontraszt) Még a szél is jó irányba fújja a fűszálakat. Nem kell ide művészet, még négyezred másodpercre sem. Van olyan, mikor az ember csak megáll az út mellett és ott találja a Témát.

    A mit is? Tessék mondani, ebben a mesebeli tájban mi ez a fura építmény? Szerszámoskamra, vagy világvégi pottyantó? Ki használja, mire, van-e még egyáltalán gazdája? Nem biztos, hogy ezek tényleg fontos kérdések és lehet, hogy nincs is válasz rájuk. Azért hozom fel csak mindezt, hogy kiderüljön, a látvány mögött, ami elsőre csak úgy szép, rengeteg mögöttes tartalom rejtőzhet. A fotográfus dolga, részben, mint felfedezőé, részben, mint dokumentátoré az is, hogy megpróbáljon ezeknek utána járni. Van úgy, hogy nem lehet, de néha igen és abban biztos vagyok, hogy mindig megéri a fáradságot.

    Mindenki volt egyszer kezdő, még, ha erről sokan szeretnek is megfeledkezni. Valaha még gondot jelentett találni egy érdekes motívumot, a látványt “ízlésesen” beletuszkolni a képmezőbe és ráadásul helyesen exponálni. Ez itt mind adott. Ha pedig ezen már túl vagyunk (túl vagyunk) akkor tessék szíves lenni egy lépéssel tovább menni és a dolgok mögé nézni, mélyebben. Még akkor is, ha az tán nem olyan romantikus és titokzatos.

    Zárómondat: minden irónia nélkül, tényleg szépek a színei, de kipróbálhatná a fekete-fehéret is. Az néha közelebb áll a “valósághoz”

Horváth Péter


Régebbi képértékelések >>>>



számláló