Cikkek / Képértékelés 01. 22.

Képértékelés 01. 22.

2015-01-22 00:58:33

 



jube: A kiáltás

  UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Jube_.jpg

   Úgy vagyok most, mint a viccbéli parasztbácsi, hogy, na ezt azért nem gondoltam volna. Mármint azt, hogy én valaha egy naplementékkel és madárfotókkal teli oldalon jókedvűen fogok böngészni. Most ez történt.

    Tévhit, hogy jó természetfotót csak sokmillós gépekkel és/vagy légkondicionált lesről lehet csinálni. Kell egy jó, megbízható felszerelés, jó minőségű objektívek, de még ennél is fontosabb, hogy aki erre adja a fejét, az tisztában legyen a lehetőségeivel és tudjon rugalmasan élni velük. Kell ötlet, kell türelem, helyismeret és jó munkabírás. A szerencse nem jön könnyen. Adott esetben van szerencse is a dologban, hisz a madár nem bérmodell, akit meg lehet kérni, hogy ugyan tátsa már ki a csőrét a pénzünkért... Ott kellett lenni, képkivágás, expó, élesség rendben, ujj a kioldógombon és időben lereagálni a pillanatot. Szép munka.

    Valami hasonlót érzek a naplementés, hajnalos képeinél is. Hányszor hallottam már, hogy, “képzeld, olyan fantasztikus volt a hajnali fény és a felhők is, hát baromira sajnáltam, hogy nincs nálam fényképezőgép, pedig biztos gyönyörű kép lett volna.” Volna, nincsen. A képről akkor lehet róla beszélni, ha elkészült és a kidolgozását is befejeztük, elmentettük a megfelelő helyre. Aztán ki is kéne nyomtatni, rendesen, jó papírra, mert mégis az az igazi. Ehhez viszont legelőször is ott kell lenni, megfelelő felszereléssel és időt kell szánni rá, hogy kivárjuk, amikor a nap ÚGY süt, a felhő OTT van, ahol szerintünk lennie kell. A galériájában sok kép bizonyítja, hogy megtörténik az ilyen. Nem fog mindig minden úgy sikerülni, ahogy megálmodtuk, a természet tojik arra, hogy mi a fotós álma-vágya, de néha azért csak megesik.  És addig? Addig ülünk hosszú méla lesben...

Horváth Péter



Judicium56: Díszőrség

 

   “Díszlépésben a katona a rendes lépés menetüteme szerint tértnyerően meneteljen.”(Alaki Szabályzat)
   “17 éves lány vagyok, hogyan lehet belőlem díszőr? Milyen suliba menjek? Mik a feltételek?”(kérdés a neten)

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/judicium.jpg

   Húszévesen, a kaposvári laktanya udvarán már halálra röhögtük magunkat, amikor Gelu főtörzs vezényletével gyakoroltunk. A tisztikar közben az ezredirodán pálinkázott. Azt hittem vége, konyec, de nem. A díszlépés örök. A magam részéről egész jól elvolnék e parádék nélkül, de erről nem én döntök, ezeket a díszvalamiket csak úgy kapom.

    De, Emberek, így? Két, (legyünk visszafogottak, komoly dologról van szó) enyhén túlsúlyos bőrnyakú fiatalember, divatos (kínai) napszemüvegben, félrecsúszott derékszíjjal és Kalasnyikov (AK-47) gépkarabéllyal díszeleg? Értem én, de legalább a puskatus ne volna  olyan lelombozóan kopott, ha már tár nincs is a fegyverben.

    Ritkán esik meg, hogy a kép elemzése helyett, előtt, azzal foglalkoznék ami a fotón látható. A fénykép tartalmát leírni fölösleges, azt mindenki láthatja, bár néhány részletre néha érdemes fölhívni a figyelmet.  Előrebocsátom, nincsen semmi bajom a fotóval, sőt remek munkának tartom. Túristának mondja magát szerényen, aki csak úgy kóborol a saját városában, de szívesen fogadnék sokkal több lényeglátó túristaképet. A Díszörség c. fotó korrekt, jó ütemben készült pillanatkép, plasztikus világításban, a cselekmény jól körülvágva, a háttér épp csak jelzésszerű. Ez az a helyzet, amikor nem kell optikai tuning, durva nagylátószög, vagy extra gépállás.  Ez a fotó nem gúnyolódik, de van humora. Nincsenek hátsó szándékai, csak egyszerűen felmutat egy pillanatot, hogy ez van nekünk. Szeretni (még) nem muszály.

Horváth Péter


 

Lexmisi: Csocsó

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Lex_377110.jpg

    No lám csak, egy eseményfotó! Se bogár, se hínár, se drámai felhőzet, se pipacs, csak úgy egyszerűen néhány gyerek. Játszanak és ez nagyon komoly dolog, azt mondják a gyerekek játéka tulajdonképpen felkészülés a felnőttkorra. A kislányok babát ringatnak, a fiúk eljátsszák, hogy majd tűzoltók lesznek, vagy katonák... A vadakat terelő juhász manapság nem divatos szakma.

    Itt épp egy focimeccs zajlik, ami szintén nagyon komoly dolog, később életbevágóan fontos lesz, hogy valaki jól tud-e helyezkedni a pályán. A felnőttek világát nézve, engem baromira zavar, mikor kispályásokat látok futkosni a Nagy Pályán, de ez egyéni szociális probléma és nem tartozik a képértékelés rovatba. Térjünk vissza a csócsóra és a képhez, ahonnan kiindultunk.

    Valami népünnepély lehet, amikor a felnőttek illedelmesen végighallgattak valami beszédet, valaki tán felavatott valamit. A nagyok aztán majd pár korsó mellett megbeszélik, mekkora baromságokat mondott a szónok, (pedig olyan szép ember...)a gyerekeket addig mindenféle “kreatív” foglalkozás várja, bábozás, agyagozás és persze az elmaradhatatlan kifestős. Ilyenkor szép arcú fiatalokra mindenféle idétlen maszkokat festenek, bajúszt, bohócorrot, kinek mi a vágya. Én ebben semmi rosszat nem látok, nincs itt kérem semmi irónia (tessék továbbhaladni) a gyerekek most is azt csinálják, mint a többi felnőtt játékban, másnak akarnak látszani, mint amik valójában.

    Most veszem csak észre, ahelyett, hogy rendes recenzenshez illően kompozícióról, folthatásról, tónusokról, vonalvezetésről bölcselkednék, arról beszélek, amit a képen (ÉS MÖGÖTTE) látok. Technikáról itt most nem kell beszélni. Egyszerűen rendben van. Van egy kellően nagy domináns fő motívum, a zombinak maszkírozott arcú gyerek, játékasztal és a többi figura inkább hangulatfestő és mellékszereplő. Az asztal rudazata a főszereplőre vezeti a néző szemét. A jobboldali fiú mozdulata kicsit tán suta, lehetne szerencsésebb, de valószínűleg éppen gólt kapott és most a labda után kotorászik. Ilyesmi bármikor, bármelyikünkkel megeshet...

Horváth Péter


Tóth Zsuzsa: Vasárnap

  UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Toth_375275.jpg

    Tetszik, ahogy valami magától értetődő természetességgel lép be a modelljei intim szférájába és anélkül mutat meg az idegenek számára sose látható dolgokat, hogy ezzel nem bánt senkit. Gyakran látok olyan képet, amikor városi emberek rácsodálkoznak a falusi életre és, bevallom, nem szeretem azokat a fotókat. A “nézd, ló” vagy a “jé petróleumlámpa” tipusú falujáróktól a falra tudnék mászni. Az ott élők csak megmosolyogják őket, de engem sért, hogy úgy tekintenek rájuk, mint valami egzotikus állatfajra, amit otthon a jól fűtött nappaliban az iPodon feltétlenül meg kell mutatni az ismerősöknek, de előbb fel kell tenni a Facebookra is, hogy a profil up to date legyen. Kifakadás vége.

    Tóthzsu képeinél ilyen érzésem nem volt. Nem tudom mennyire él abban a világban, de nyilvánvalóan ismeri és otthonosan mozog benne. Közel megy, de van benne tapintat. A kormos arcú szénégetőkből kicsit túl sok van már, de megértem a vonzódást. Itt kívülről is látszik, hogy ez egy rohadt kemény munka, kemény élet. A Vasárnap című képre azért esett a választásom, mert van cselekmény, a szereplő pedig nem valami kiállítási darab, hanem igazi élő ember. Adott világítás, de legalábbis annak látszik (ez nekem mindegy) A durva nagylátószög használatát is indokoltnak gondolom. Így szépen összefutnak a vonalak minden háttérelem a férfira mutat. A mozdulat kicsit suta, nem egészen egyértelmű, hogy mit is csinál, de ez nem olyan nagy baj. Valódi ember, valódi térben.

    És, ha már nagylátószögről volt szó, menjünk itt kicsit tovább. Olyan világban él, olyat fényképez, ami eltűnőben van. Ez, nyilván tudja, felelősséggel is jár, mert lesz idő, amikor már csak a képekből fogják tudni, hogy ilyen is létezett. Ezért szerintem fontos volna, hogy ezt a témát kicsit tágabb környezetével együtt mutassa meg. Ez a világ változik, a régi néha extrém módon keveredik az újjal, ez önmagában is izgalmas téma.

    Még valami, ha pont tőlem ez szokatlanul is hangzik; én megpróbálnám ezt szinesben is. Nehéz volna, mert téma hangulata meg a pőre valóság színei nem mindig rímelnek egymásra, de ha jól sejtem, nem olyan ijedős alkat.Horváth Péter



Lichner István: Tópart

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Digi-376913.jpg

    A közhely, hogy több szem többet lát, remélem elég idétlenül hangzik itt, hogy felrázza a fórumozókat a nyári tespedtségből. Szemek aztán vannak itt szép számmal, egyszerűek, összetettek, ijesztőek és mókásak egyaránt.

    Nem emlékszem, hogy találkoztam volna a képeivel korábban, pedig régi motoros, már akkor szerepeltek a képei a fotóvilág.hu-n, amikor még azt se tudtam, hogy van ilyen. Rengeteg a szép munka köztük és, ami sajna elég ritka, átgondoltan dolgozik. Nemcsak úgy találomra, rácsodálkozva egy-egy dologra, hanem következetesen minden oldalról körüljárja a kiválasztott témáját. A bogárszemek néha talán rémisztőek, de ezekben a képekben nem az ijesztgetés a lényeg. Bravúros technikával és biztos stílusérzékkel mutat meg egy olyan világot, amiről a legtöbb ember azt se tudta eddig, hogy létezik. Olyan látvánnyal szembesít bennünket, ami mindig is a szemünk előtt volt, de mégse érzékeljük,mert ezek a dolgok szabad szemmel nem láthatók.

    És akkor még mindig a pőre valóságnál tartunk, speciális felszereléssel de símán lefényképezhető, valóságosan létező dolgoknál. A címben szereplő kép, a 376913, tovább megy egy lépéssel. Merthogy kérem, a valóság, sőt a VALÓSÁG nem ilyen. A digitális gépek megkönnyítették az infravörös fényképezést és egyre többen élnek is ezzel az új lehetőséggel. A Tópart is ilyen kép.

    Technikailag viszonylag egyszerű a dolog, egy jól felszerelt műhelyben eltávolítják a szenzor elől azt a szűrőt, ami megakadályozza, hogy az infravörös sugarak részt vegyenek a képalkotásban. A keletkezett kép így egészen szokatlan színvilágú lesz, leginkább egy régi szines nagatívra emlékeztet. Az így kapott képet sokan tovább manipulálják.(Photoshop_channel mixer)

   Eddigi fotóin mindig a valóság hű képét mutatja, ha extrém nagyításban is, ehhez képest érdekes a szemléleti változás. Úgy gondolom, a fotográfusnak joga van, hogy a talált valóságot a képein a saját elképzelései szerint tovább alakítsa. Az infra, vagy bármilyen más eljárás azonban önmagában csak technika. Nem szabadna, hogy eltűnjön mügüle a “bogaras” képein látott műgond és koncepció.

Horváth Péter


Szendrei Tibor József: Kondenztartály

  UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Szejo_377248.jpg

    Sokféle témát fényképez, zavarbaejtően sokat. A zavarom tegnap óta valamelyest enyhült, most jutottam oda, hogy kiválasztok egy vonulatot a képei közül, arról fogok írni, a többit csak megemlítem. Előbb azonban megpróbálom kitalálni az indítékait, mitől ez a sokféleség.

    A fő motiváció, úgy gondolom, a kíváncsiság és ez jó, nagyon jó. A cél, minél több dolgot megismerni és begyűjteni a memóriánkba. Vagy a memóriakártyára, de az nem ugyanaz. Az emberi emlékezet ravasz találmány, a lényegtelen dolgok kihullnak és helyüket más fontosabbak töltik ki. A memóriakártya azonban akkor is tele lesz, ha csupa érdektelen képet zsúfolunk rá. Az egész világot nem lehet lefényképezni. Igen, ismerem a mondást, hogy nem lehet minden nőt meghódítani, de törekedni kell rá. Próbáljunk akkor csak az Ilona nevúekre fókuszálni? Még úgy is túl sok egy emberi életre.

  Aki fényképez, egyszerre megismer és véleményt is alkot a látott dolgokról. Ha valamiről nincs véleményünk, vagy azt nem tudjuk mások számára meggyőző módon képpé gyúrni, akkor ez csak egy gépies gyüjtögetés lesz. Nekünk akár fontos is lehet, de ez a világot nem érdekli. Hogy ebből a végén mi marad meg, azt majd az idő dönti el, meg persze véletlenek hosszú sorozata. Nincs beleszólásunk.

    Dönteni kell tehát, ki kell választani azt, amit tényleg fontosnak, izgalmasnak,  megörökítésre méltónak gondolunk (de rühellem ezt a kifejezést) és azt fényképezni. A többit elég megnézni, megsímogatni, beleszagolni, aztán esetleg elmesélni a barátoknak. Mindig nehéz a döntés, de ez már csak ilyen.

   Nem tudom, mennyire tartja fontosnak a képeinek ezt a részét, de nekem tetszenek a Dréher villában készült fotók. Még nem tökéletesek technikailag, néhol dőlnek a vonalak, a kivágás se mindig szerencsés, a színek is elkóborolnak néha, de ez csupa olyan dolog, ami gyakorolható és megtanulható. Látom, nem sajnálja a fáradságot és bejut sok olyan helyre, ami nehezen megközelíthető. Érdemes ott kicsit elgondolkodni és gondosan megformálni a látványt, többféle nézetből, néhol a részletekre koncentrálva. Még valami, amit sokszor leírtam már, de itt különösen fontosnak érzek; ne akarjon olyan képet csinálni, amilyet már látott máshol, mástól. Higgyen inkább a saját szemének. Ha nem is olyan könnyű mindig.

Horváth Péter


api41: Tavasz

  UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Api.jpg

    A hattyús képtől hanyatt vágtam magam. Szép dolog a kreativitás, meg a számítógépes programok ismerete, de ezt azért mégse kéne...Be kell vallanom, a kiugróan sikeres “Nyári szinek” se lett a kedvencem, hiába a szép színkontraszt, az elegáns formák, meg a hurrá nyaralunk feeling. Rendben van ott minden, csak éppen folyton azon járt az eszem, hol láttam már ezt a fotót korábban. Pedig sehol, de sok hasonlót, sok helyen már igen. Hanem ez a tavasz...

    Először csak néztem: Mi van? Ki ez? Melyik kinek a micsodája? Aztán elkezdtem röhögni. Igaz először csak mosolyogni, de aztán már nevettem, vihogtam, kacagtam...

Ez a kép úgy intim, hogy csak befűzött bakancsokat látni rajta. úgy jól komponált, hogy a nagy vörös folttól majd szétesik az egész. Ráadásul úgy lesifotó, hogy senkit nem bánt, senkit nem hoz méltatlan helyzetbe. Jogsértést max az ernyőt tervező grafikus emlegethetne, de a kép láttán szerintem ő is megenyhülne. Ha most komolykodni akarnék, fölhozhatnám, hogy az előtér fehér foltjai kicsit túl virítóak, a kép balfele eseménytelen, érdektelen, kicsit hosszabb objektív kellett volna, hogy a mélységélesség kissebb legyen, tán csöppet túl is van színezve, de ez csak duma. Így nyár végén teljesen tavasz érzésem támadt és ez nagyon jó érzés.


Hokker Edit: Enteriör

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Hoker_374708.jpg

    Cím helyett csak egy vízszintes vonal volt a kép mellett (és sok sok dicsérő komment) az elnevezés tőlem van. Mentegetőzni is kell rögtön, mert hogy jön egy ilyen nagyképű kifejezés az adott fotográfiához. Jobban passzolna tán a hálószoba? Aki itt él, annak nincs külön hálószobája, se nappalija. Aki itt él, annak már élte se nagyon, talán emlékei ha vannak. Amúgy meg a szó eredeti jelentése: Belső helyiség, rendszerint lakószoba a berendezési tárgyakkal együtt. Ennyi. Ez egy enteriőr.

    Az már más dolog, hogy nem a lakberendezési magazinok, vagy a világsztárok csodanyaralói jutnak eszembe róla, hanem a félegyházi nagyapám, akinek egy kupicányi volt a reggeli fogmosás. A fogkefét afféle úri huncutságnak gondolta. Órája nem volt, de a kopott óraláncot mindig felvette templomba menet. A botot soha. Amikor már végképp bizonytalan lett a járása, inkább lassan ment és, amikor azt hitte nem látja senki, megtámaszkodott a fal mellett. Az ágy, a falvédő, a lóca ugyanaz.

    Sajnálom, hogy elkalandoztam, de ez az én dicséretem. Egy ismeretlen idős ember környezetéről a saját személyes emlékeim jöttek elő. Kéne tán valamennyit a technikáról is írnom. Arról, hogy nem látszik a technika. Nem mai a felvétel, csak a kidolgozás friss, nincs file info sem. Nem baj, nem mindig számít hányas rekesz, milyen idő, milyen állvány, milyen objektív. Az a jó, ha ezek a dolgok eszembe se jutnak, mert a kép egyszerűen működik. A hangulat megfog, a fények pont a helyükön, nem tolakszanak, nem hivalkodnak. Nekem nyilvánvaló, hogy van utómunka rajta, ilyen anyagszerűség még korrekt fényképezés mellett sem lehet, de ez itt olyan szemérmesen van jelen, hogy elfogadom, mondjuk inkább úgy, ezt érzem igaznak.

    Sokan, szerintem hibásan, a szociofotót afféle nyomorfotózásnak gondolják. Ez óriási tévedés. Ez a kép a szó jó értelmében vett szociofotó, a mi világunk egy olyan szeletét mutatja, markánsan és egyszerűen, amit legtöbben szeretnének elfelejteni. Nem lehet.

Horváth Péter


bollaci: Metró

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Boll_374188.jpg

    Nincs címe, nem is kell, csak én írtam oda, hogy Metró. Valójában nem is metrókocsi ez, hanem a történelmünk egy kis szelete a roncstelepen. Adott egy szorgos szovjet munkások által létrehozott valami, utazott pár ezer kilómétert Budapestig, aztán futott sok százezret a föld alatt, hogy végül kikössön a város szélén, sínek nélkül, idétlenül kifestve. A graffiti dologba most nem mennék bele mélyebben, valaha tényleg azt hittem, ez korunk népművészete, de mára kifulladt, semmi kreativitás nincs benne.

     A metró a város szélén önmagában is bizarr látvány, így összefirkálva meg különösen. Az eredeti funkciójából kiragadott tárgy szinte mindig ambivalens érzelmeket vált ki, hiszen ez a kocsi boldogult ifjúkorában a mindennapjaink része volt. Ezen utaztunk munkába a Kökitől a Deákig, vagy, uram bocsá’ a Felszabig, már ha szabad még manapság ilyen csúnya komcsi kifejezést leírni. A kocsi mostani helyzete és a (feltételezett) multja közti ellentmondás adja a kép fő erejét. Maga a megformálás nem sokat tesz hozzá ehhez, külsőségekben legalábbis nem. A szerzőtől teljesen szokatlanul, szinte teljesen natúr, utólagos beavatkozásnak alig van nyoma. Vannak helyzetek, amikor erre nincs szükség és a sok “művészi”ügyeskedés csak ártana. Egy kicsit tán túlszínezett, túl kék az ég, túl rikító a festés. Engem kicsit a hatvanas évek amerikai képeslapjaira emlékeztet ez a színvilág, van benne valami Kodachrome hangulat, de el tudom fogadni és tulajdonképpen illik a témához. Ahogy írás közben vissza-visszanéztem a képet, fölfedeztem a fákat is, amik mintha az elhagyott megállókat szeretnék pótolni. A kocsi csak úgy hever a fűben, a kép közepén, a kép kicsit statikus, de ez itt most így van jól. Ez itt egy végállomás. Tessék kiszállni.

Horváth Péter



Csomorlaszlo: VÍZPARTON

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/CsomorL-352809.jpg

    A “WATER” keresőszóra nagyjából 2 960 000 000 találat jött ki 0,15 másodperc alatt a neten.

    Leírtam először, hogy “ki a vizet szereti, rossz ember nem lehet”, aztán ezt sietve ki is húztam. Ha idétlen szófacsarásra vágyik valaki, olvassa a Zindexet. Pedig ez a vízpart dolog tényleg izgalmas. Rengetegen fotóznak víz mellett, jó ott lenni, megnyugtat és izgat is egyszerre, inspiráló környezet. Rengeteg a vizes képe és igen sokfélék. Vannak kirándulósak, barangolósak, nyaralósak egyaránt. És persze csajosak. Itt meg kell állni egy pillanatra, ide kívánkozik egy rövid kitérő.

    A vízparti tornászlányokról van szó, természetesen. Az erős fényben viszonylag könnyebb mozgást fotózni, alacsony ISO értékkel is kellően rövid lehet az expozíció, az olcsóbb  autófókuszos kamerák is jól működnek. Ilyenkor már a gépet kezelő emberen múlik szinte minden. Időparallaxis (Shutter lag) ugyanis minden gépnél van, az exponálógombot még a döntő pillanat előtt kell megnyomni, hogy a képen már az a póz legyen, amit látni szeretnénk. A reflexei gyorsak, a mozgásokat jó ritmusban kapja el, de figyelni kell arra is, hogy a legszebb mozdulat is furán néz ki, ha nem a megfelelő szögből fotózza. A 361479-es képen tökéletes az időzítés, de a mutatvány szemből inkább groteszk, mint kecses.  Az Extrém sport c. képről elég szó esett már, én csak annyit szólnék hozzá halkan, hogy a vízparti tótágasból a leggondosabb munkával se lehet Miss Atlasz.

    Vissza is térnék a többi vizes képhez, mert itt lényegesen jobb munkákat láttam. Csak röviden néhány: Napnyugta, Vadregény és a címadó, a 352809-es.  Ezek első ránézésre tán konvencionálisabbak, nem feszegetik a műfaj határait, egyszerű eszközöket használnak, de nem is kell mindig trükközni. A Vízparton c. fotó háttére nem teljesen homogén, nyugodt, de nem unalmas, vagy díszletszerű. A parti fák ritmusa erőteljes, de nem tolakodó. Az egész biztos kézzel van egyberendezve. Egy látszólag egyszerű képen megvalósulni látom, azt ami tájképnél nehezen jön össze. Az egyediben megsejteni az állandót, a mozdulatlanban a folyton változót.

Horváth Péter


Zsozso: Magos Déva Vára II.

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Zsozso_122638.jpg

    Egy barátom azt mondta, nyugodtan menjek el a Fotóvilág éves találkozójára, ha nem is hívtak, mert engem ismernek, ráadásul tán még kedvelnek is, hisz, sose írok rosszat, lekicsinylőt. Dehogynem. Mindig megírom, ha valami bajom van, de az tény, a kép készítőjét soha nem bántom. A Szerző, így Nagy Kezdőbetűvel, tabu. Nem érdekel, ki, miért rakta ki az adott fotót, büszkeségből, örömében, hiúságból, magamutogatásból, vagy, hogy TÉNYLEG tanuljon a mások véleményéből. A gondom csak az, hogy néha azt érzem, én mondom itt a magamét, de mintha a falnak beszélnék. Hányom a borsót a falra.

    Azt hiszem, fölépítettem a kis váracskámat, gondosan mérlegelt szavakból, aztán leomlik az egész. Magos Déva Vára... Kit kéne tűzbe dobni, a mészbe keverni, hogy megálljanak a falak? Persze, hogy senkit. Tudomásul kéne venni (de nem belenyugodni) hogy a fotográfia önmagában csak egy képrögzítési technológia. Alkalmas a látvány rögzítésére, dokumentálásra, de fontos gondolatok kifejezésére is. A gépnek tökmindegy, kiscicát, naplementét, vagy háborús pusztítást fényképezünk, a felelősség mindig az emberé, aki a gépet irányítja.

    Van az úgy, hogy egyszerűen csak meg akarunk osztani másokkal egy élményt, ami nekünk fontos, hogy láttam ezt, voltam ott. Ez teljesen rendben van, de egy dolgot nem árt tudni. A kép, amint kiadtuk a kezünkből, önálló életet él. Már persze, ha megél. Nem állhatunk minden néző mellett, hogy a fülébe súgjuk a személyes élményünket a fotó kapcsán. Van az úgy, hogy a látvány nem olyan, mint amilyennek szeretnénk, valami belóg, kilóg, félreáll, takarva van. És persze az örök probléma, hogy a nap (szinte) mindig rossz irányból süt. Két megoldás is van az ilyen esetekre: vagy nem csinálom meg, hanem elmesélem, vagy megcsinálom, de elteszem magamnak. A legjobb talán mégis az, hogy visszamegyek, alkalmas időben, a megfelelő helyre, hogy kikerüljön a képből az a rettenetes kábel és megcsinálom úgy a képet, ahogy megálmodtam.

     Talán úgy, mint a naplementés változatban, mert az rendben van. Akkor még megvan az az előnyünk is, hogy nem látszik az a rettenetes, idétlen, illúzióromboló felirat a vár oldalában.

Horváth Péter


dredly: Kőarc

  UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/dredli_7.jpg

    Hát itt bizony még mindig a régi képek vannak. Vagy egy éve lehet, hogy írtam a képeiről az indiai fotók kapcsán: “...legalább abban bízhatok, hogy nem valamelyik elhamarkodott, ledorongolós szövegem akasztotta meg. Vagy ki.” és azzal fejeztem be, hogy szépek a mély gondolatok, de talán elő is lehetne venni a fényképezőgépet. Jobb ötlet híján most visszalapoztam a régebbi fotóira és megtaláltam ezt a kőarcot, ami tényleg tetszik. Nem mondanám, hogy kifogástalan, azt se, hogy kimozdította tengelyéből a világomat, de, ha belegondolok, ez valóban egy arc. Nem kell hozzá élénk fantázia, hogy ezt “belelássam”, ez egy arc. Leginkább idős férfinak gondolom, aki szemlesütve, fekete, borzas hajjal, beesett arccal. A homloka barázdált és ez már nem fog kisímulni. Nem is akarok belegondolni, mit láthatott, vagy hallhatott, amitől így lemerevedett.

    El tudom képzelni, hogy, aki a zenében otthonos, annak a képek, főleg egy ilyen valósághoz kötödö múfaj, mint a fotó, kissé hidegek. A gép nehéz, sok a macera vele. Halkan megjegyezném azért, hogy a zongora is elég súlyos darab. Úgy gondolom, a jó zenében is vannak színek és formák és a jó képnek igenis lehet zenéje. El tudom azt is képzelni, hogy a fotózást afféle kiegészítő sportnak tekinti, ami kicsit több, mint a síma emlékkép, de nem szán rá túl sok időt. Most sem mondhatok mást, mint amivel a múltkor befejeztem: Tessék leporolni azt a .... fényképezőgépet.

Horváth Péter



handbalist: Az utca embere

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Handbal-374530.jpg

    Kicsit hezitáltam, jó-e írni erről a képről, mert mind stílusában, mind témaválasztásában elüt a szerző általam ismert fotóitól. Aztán beleolvastam a kommentekbe és most már tudom, hogy kell írnom erről a fotóról, akár kilóg a sorból, akár nem. Sose szerettem portrénak nevezni a kétszázas telével lesből “elcsípett” pillanatképeket, szerintem a portré, az igazán jó emberábrázolás mindig két ember, a modell és a fotográfus közös alkotása. Hogy ebben a párosban ki a domináns, az nagyon sok mindentől függ, de abban biztos vagyok pár évtizednyi “emberfotózás” után, hogy egyedül nem megy. Van ugyan egyszemélyes portré is de, azt önarcképnek hívják és más lapra tartozik.

    Ezen a képen látszik, hogy volt kapcsolat és ezt mindenképp javára írom. Az is jó, hogy van gesztus, szerepel a kéz a képen, ami gyakran többet elmond egy szituációról, mint az arc. Nem szép, eltorzul az arca beszéd közben? Igen? És? Ilyenek (is) vagyunk. Én se tartom jó dolognak a modellt nevetséges, idétlen pózban ábrázolni egy poénos kép kedvéért, de, hogy hol van a határ, azt mindig a konkrét eset dönti el. Tessék csak Yousuf Karsh világhírű Churchill portréjára gondolni! Az anekdota szerint a fotós kikapta a nagy ember szájából a mindig ott füstölgő szivart és ezért az a dühös, pattanásig feszült arckifejezés. Az “utca emberét” nem látom kiszolgáltatottnak, vagy megalázottnak a képen, egyszerűen csak annyi van, hogy nem viselkedik a fotózás kedvéért. Az meg, hogy hol, melyik pályázaton mire adnak díjat, nem szabadna, hogy befolyásoljon bárkit is. Tudom, kell az elismerés, mindannyian vágyunk a sikerre, de kérem, higgyék el, a zsűriben is csak emberek vannak. A pályázati díjak mérőszámot tán jelentenek, de egész biztosan nem a minőség legfontosabb fokmérői. Hogy végül abból a rengeteg képből, amit csinálunk, mi marad meg és mi hullik ki, majd idővel kiderül. Más kérdés, hogy akkor mi már nem leszünk ott.



mettor: Közlekedünk 3.

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Mettor-376018.jpg

    Fura volt visszaolvasni, amit legutóbb írtam a képei kapcsán. Újra megfogott az őszintesége, ami ugye manapság nem igazán “trendi” és főleg baromira nem kifizetődő. Örkényi hangulat a szövegben, nagyon visszafogott, tárgyszerű fogalmazás az újabb képeknél. A táncházas vonzalom itt is felismerhető, de a személyes kötődést most valami távolságtartóbb szerzői attitűd váltotta fel. Nem baj ez, mindannyian változunk (még) nagyon ritka az olyan szerző, aki élete során végig ugyanabban a stilusban alkot és mégse válik unalmassá, vagy ami még rosszabb önmaga epigonjává.

    Szóval vannak ezek a városi tájképek, amik közül a legjobbak (377642 !!!) valójában nem is épületfotók, hanem a környezetből kiragadott izgalmas sokatmondó részletek. Szépen megformálva, mintaszerű technikai gondossággal, gondosan sötétre szűrt egekkel. Nekem néhol kicsit túl szépen, túl gondosan. Kellene valami kis rendetlenség, véletlenszerűség, valami oda nem illő, ami jelzi, hogy az állandónak képzelt dolgok is múlandók és csak a változás örök.

    Sok képen látni a pesti városkép friss elemeit, ezek közül való a Közlekedünk_3 is. Az új  metróállomások dekoratív belső terei sok új lehetőségeket kínálnak, ezt szépen fel is használja, a kép sikeres. Az elismerések főleg a gondosan megformált kompozíciónak szólnak, hisz az emberek többnyire mellékszereplők ezeken a fotókon. Kár pedig, mert ezek a terek, lépcsők mégis rólunk, emberekről szólnak, a mindennapi életünk helyszínei. Itt járunk el naponta, és itt nézünk keresztül egymáson. Sok kicsi magány...

Horváth Péter


 

Josa: Színes vizes

  UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Josa-374702.jpg

    A Neuronok c. képéről írtam korábban, amit a bravúros makrótechnikájáról írtam, ma is fenntartom. Szoktam morogni, hogy szerintem túlteng a fórumon a bogár/madár/virág, de örülök, ha akad, aki ezeket a sokat fotózott témákat egyéni hangon, változatosan, önismétlések nélkül tudja bemutatni és még humora is van.  

    Messziről kiszúrtam a Szines_vizes c. képét, aztán, amikor beleolvastam a kommentekbe, elkezdtem én is forgatni a képet.  Többször körbetekertem már, félő volt, hogy kifolyik valahol a víz és tönkremegy a monitorom, de végül oda jutottam, nem kell ezt piszkálni, így van jól, ahogy van. Érdekes volt, ahogy csupa anyagszerű konkrét képelemből egy teljesen absztrakt kép jött létre. Bevallom, nem hallottam se a patak csobogását, se a madárfüttyöt, csak azt tudom, jó volt elnézelődni a képen. Azt se tudom mi merre áll, mi honnan hova folyik és egyáltalán, de tény, hogy tavaszi illata volt.

     Gyakran használja a kis mélységélességet, ez közelképeknél szép eredményeket is ad. Remek példája a bokeh  használatának a Fényhabfürdő is. A kép nekem is tetszik, de az egyik kommentjével kénytelen vagyok vitába szállni. Azt írja: “Festők ilyet nem igen festhetnek, mert szabad szemmel ez a látvány nem tárul fel.” Nos lehet, hogy a festők nem látnak ilyent a valóságban, de ne becsüljük le az emberi (pontosabban, festői) fantáziát. Aki kételkedik, annak javaslom, nézzen utána Korga György festői munkásságának. Ő olyan buborékokat látott és festett, amiket senki más.

 Horváth Péter


 

Az előző képértékelések >>>



számláló