Cikkek / Képértékelés 08. 14.

Képértékelés 08. 14.

2014-08-14 19:11:12

kukack@_Sodrasban

  UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Kukacka-369039.jpg

    A korszerű képfeldolgozó programok annyi mindent tudnak már, hogy sokan azt hiszik, elég akárhogy/valahogy megcsinálni a fotót, aztán a többit majd elintézzük számítógépen. Hallottam már olyat is, igaz kívülállótól, hogy tökmindegy milyen az eredeti, majd a PS csodát tesz vele. Aki kicsit komolyabban foglalkozott a dologgal az persze tudja; csodák nincsenek. Majdnem azt írtam, szarból nem lehet várat építeni, de ez egy komoly fórum, itt ilyet nem szabad...

    Ritkán írják ki a szerzők, hogy ez nem PS effekt, utánanéztem (végre egy érintetlenül hagyott file infó !!) és lássunk csodát, tényleg így van. Ha sokaknak evidencia is, nem árt újra meg újra elmondani, hogy létezett kreatív fotográfia a Photoshop, Corel, Capture One előtt is, sőt a programokba beépített effektek döntő része a már ismert fotográfiai eljárásokon alapul, azokat szimulálja. Mindig is fontosnak tartottam a klasszikus eljárások ismeretét, mert úgy gondolom, az új dolgokat eredményesebben használja az, aki tudja honnan erednek, mi volt a kiindulási alap.

    A Sodrásban c. kép is egy régről ismert módszert alkalmaz a mozgás érzékeltetésére, a bemozdulásos életlenséget. Bár azt írja, csak “szórakoztam kicsit..”, az eredmény meggyőző, a felvétel dinamikus, izgalmas. A táj elmosódik, a nagylátószög miatt a széleken erősebben mint középen, de a szélvédőn az esőcseppek érintetlenek maradnak. Részben ez adja a kép hitelességét is. Ilyen sokirányú elmozdulást bajos is volna meggyőzően computerrel előállítani, de erre nincs is szükség. Nagyjából 1/30 sec expozíció, stabilan tartott kamera, ennyi kellett.  Kellett ezenkívül a jól kiválasztott kanyar, mert egyenes útszakaszon csak sugárirányú bemozdulások volnának a szép ívek helyett. A balról bekúszó kábelt tudnám nélkülözni, de ha már ott volt...

    Megakadt még a szemem a Tóparti aquarelle című képen is, szép munkának tartom, de  azt hiszem, a monitoron semmi értelme a keretezésnek. Más a helyzet ha a képet kinyomtatják, falra teszik. Akkor, azt mondom, igen, kell a paszpartu és a jól megválasztott keret, de itt a számítógépen csak fölöslegesen foglalja a helyet.

Horváth Péter


 

EveLini: Így kezdődik

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/371709.jpg

    Most találkoztam először a képeivel, semmiképp nem szeretném kedvét szegni, nem az a dolgom és nem is természetem. De, mivel most írok először a munkáiról, azt is meg kell mondanom, hogy nem szoktam mindenkit, mindenért megdicsérni. Szeretem a virágokat, semmi bajom a virágfotókkal. Azt is tudom, nem olyan egyszerű dolog ez, mint a kezdők hiszik. Nem úgy van az, hogy megy-mendegél a réten a kamerájával, kattint egyet és hopp, már kész is a szuper virágfelvétel. Tudom, hogy munka van benne, tudom, hogy sok mindenre kell figyelni egy ilyen képnél és becsülöm azokat, akik ezt a műfajt kedvelik. Nos, ha az volt a cél, hogy bebizonyitsa, tud szép virágfotókat csinálni, több mint negyven e témában feltöltött képét végignézve azt mondom, OK. sikerült. Most már megérett az idő, hogy valami elkezdődjön.

    Az Így_kezdődik c. képét nem csak a formai összecsengés miatt választottam, hanem azért is, mert úgy gondolom, itt valami tényleg elkezdődik. A 371709-es fotó nem hibátlan, a vágás kicsit suta, a fiú kezén túl erős a világítás, ugyanakkor a szemén, ami a fotó legfontosabb része, alig van fény. A magas érzékenység miatt kicsit zajos is a kép. Nem hibátlan mondom, de ez végül mégis egy kép-a-képben szerkezet, igéretes formai megoldás, ráadásul igazi élő szereplővel és nyilvánvalóan tudatos munka, nem olyan “így sikerült” jellegű. Mellékelek egy B verziót, nem a korrigálás szándékával, csak azért, hogy kiderüljön, mennyire fontos az ilyen képeknél is a fény irány és minősége. Ez is messze van a tökéletestől, de azzal hogy a kézen nincs olyan erős fény, a hangsúly áttevődik az arcra. Van olyan persze (gyakran, szinte mindig) hogy a világítás nem ideális. Ilyenkor hasznos dolog RAW formátumban fényképezni, hiszen az utókezelésnél rengeteg korrekciós lehetőség kínálkozik és a képminőség sem romlik.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/371709_B.jpg

Horváth Péter



Böngészke: Kapaszkodni


  UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Barcza -372909.jpg

“...jobban vonzódom az egyszerűbb képeihez. Gyönyörű részleteket talál meg és imponáló biztonsággal formálja képpé a más számára észrevétlen finomságokat, de a montázsait sem érzem idegennek. Ugyanabban a hangnemben szólnak, mint a csendéletek (szerintem moll)” Elég idétlen dolog magamtől idézni, de most se gondolom másképp, mint egy éve, amikor a Tavaszváró című képről írtam.

    A rétegekről kellene most írnom kicsit, mert ez egy sikeres kép, de valahányan írnak róla,  mind mást és mást látnak benne. Így van ez jól, az igazi alkotás mindig többrétegű, egyszerre több jelentéssel bír. Ha egyetlen lehetséges üzenet volna, valahogy olyan lenne a dolog, mint a középiskolai feladatgyüjtemény. Ha végképp nem boldogulunk, elég csak a könyv végére lapozni, ott a megfejtés, hogy x=2. A kép nem matematikai feladvány, nincs egyetlen igaz megoldás. Kultúrkörtől, egyéniségtől, sőt pillanatnyi hangulattól függően, mindenki más és más jelentést fog kihámozni belőle és ezek az adott egyén szempontjából mind igazak is lehetnek. A szerző csak orientálhat. Szerencsés esetben a befogadóban ugyanazok vagy hasonló asszociációs láncok indulnak el, mint az alkotóban a kép készítésekor. Ez maga a csoda, minden művész álma és bizony nagyon ritka adomány. 

    Böngészke képe sokféle érzelmet váltott ki, pedig a fotó látszólag nagyon egyszerű. Szűk kivágás, jól megválasztott technika, brilliánsan anyagszerű megjelenítés jellemzi. A gyökerek kusza vonalaiból úgy vált át a törzs homogenitásába, hogy a látszólagos káoszból szép rend épül. A sokféleségből valami új minőség. Persze, ott van a küzdelem, a harc a megmaradásért, de nekem ennél fontosabb üzenet a látszat és valóság, a felszín és a mögöttes dolgok örök ellentmondása és egysége. Nagyon jó munkának tartom.

    Minden szerző, ha bevallja, ha nem vágyik az elismerésre, hisz ez az egyik jele (néha csalóka ugyan, de mégis) annak, hogy az üzenet, amit útjára indított, célhoz ért. Minden szerzőnek, ha elismeri, ha nem, kell néha a kritikus szó is. Minden rokonszenvem, elismerésem mellett, be kell vallanom, ez a kép a mellékelt vers nélkül is erős, maradandó fotográfia.

Horváth Péter


Liziczai Miklós: vihar után

  UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Lizi-374577.jpg

   Lehet valami gond az én ízlésemmel...Mostanában gyakran előfordul, hogy ha kiszúrok egy képet, hogy erről írnék, mert túl van az “éles, jól komponált” szinten, tán még arra is alkalmas, hogy valami általánosabb témát is szóba hozzak vele kapcsolatban, amikor rákattintok, azt látom, már teleaggatták dicséretekkel.

    Lehet az is, hogy egyre kevesebben dőlnek be az olcsó, közhelyes megoldásoknak, egyre többen vannak, akik a saját egyéni hangjukon szólalnak meg. Szeretném hinni, hogy így van.

    A Vihar után nagyon egyszerű kép, első ránézésre. Semmi őszi színkavalkád, vagy párás hajnali sejtelem, pár vonal, nagy tág tér, egyetlen bokor a horizonton. Csak közben szinte hallani a távolodó égzengést és érezni a zápor illatát. Amúgy, kompozíció, technika rendben, de erről sok szó volt már, ez a belépő. Ez kell, de önmagában nem elég, ahhoz, hogy ebben a képekkel agyonzsúfolt világban egy fotó meg tudja ragadni a figyelmünket. Esetünkben a kép fő erejét a szinte minimalista megoldás adja. Nagyon kevés képelemből, nagyon átgondoltan választotta ki, mi kerüljön a képre. Ha van is utómunka a képen, az mértéktartó, nem teng túl, nem akar drámát fabrikálni a tavaszi záporból.

    Azt mondják a komoly ítészek, nem szabad egy szerzőt túlságosan feldicsérni, mert elbízza magát és ellustul. Nem tudom, tényleg így van-e de a szvárványos kép mellett ott van az öreg temető képe, túlkezelve, haragos éggel. Nekem az az egy szál bokor többet mond.

Horváth Péter



pd96ka: Tengerparton

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/PdKa_373558.jpg

    Ismerős volt a szöveg, hogy “mostanában csak ímmel-ámmal fényképezek”, hát visszakerestem. Ahogy végigfutottam a galériáján, rögtön megakadt a szemem a hűtőszekrényes fotóján, amiről akkor írtam. Most is tetszik. Ha nem is tökéletes (tökéletes fotó amúgy sincsen), de szellemes, ötletes, jókedvű kép. Aki ilyet csinál, “akit a mozdony füstje megcsapott” az nem fogja abbahagyni a fényképezést. Szerintem. Az ilyesmi, mármint az alkotókedv, amúgy is hullámzó dolog. vagyok én is úgy néha, hogy szívesebben nézem a tengert, mint hogy megpróbáljam lefényképezni a végtelent.

    És, ha már a parton vagyunk, van itt új kép is, méghozzá nem is rossz. Nekem legalábbis új. A legtöbben, ha nyaralni mennek, csak a tájat látják, a templomokat, a műemlékeket és észre sem veszik azokat az embereket, akiknek az a munkája, hogy mi jól érezhessük magunkat. Főznek, felszolgálnak, bevetik az ágyat, vezetik a buszt vagy éppen cipelik a csomagokat, hogy a kedves vendégnek ne kelljen ilyenekkel foglalkozni. A kedves vendég aztán hazajön, felteszi a facebookra a telefonnal készült képeit, elmeséli, hol, mit evett, milyenek voltak a vámosok (rémesek), de, ha megkérded tőle, hogy hívták azt a srácot, aki a csomagjait cipelte, már alighanem zavarba jönne. Hát most jól lecikiztem az “egyszeri túristát”, de akinek nem inge úgyse veszi magára. Jó a kép, egyszerű, lényegretörő, szépen ellenpontozott. A napernyős figura nélkül a szituáció értelmezhetetlen volna. Az ellenfény itt adottság, nem választás kérdése, de még szerencse is. A részletek kihangsúlyozása helyett a motdulat lényegét adja vissza. Ha ilyen képeket csinál, élvezze az életet nyugodtan. Csak a kamerát ne hagyja otthon.

Horváth Péter



Dkároly: Holcim

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Dkaroly_373263.jpg

    Beszólt fiam a hátam mögül, hogy ez a kép akár egy lövöldözős/számítógépes játék egyik helyszíne is lehetne, vagy valami új Mission Impossible helyszín, ott van állandó alkonyat. Tényleg van valami futurisztikus/misztikus a látványban, a fura fény erre még rá is tesz egy lapáttal.

    Teljesen meddőnek érzem a vitát a felvétel körülményeiről. Mindegy, hogy a gépen volt-e átmeneti szűrő, vagy az utómunka során lett ilyen, esetleg mindkettő.  A tudatos munka a lényeg. Egyetlen pillanatfelvétellel, minden beavatkozás nélkül teljesen valószínűtlen ilyen fényhatás, aki próbált már hasonlót csinálni annak ez teljesen egyértelmű. Boldogult MTI-s koromban rengeteg üzemet fotóztam, az én képeimen is sokkal szebbek, izgalmasabbak voltak, mint a valóságban. Azt tartom fontosnak, hogy a fotográfus észrevegye az adott látványban rejlő lehetőséget és azt a saját egyéni eszközeivel kiemelje, tovább hangsúlyozza és erre szoktam mindenkit biztatni. Itt ez megtörtént. Észrevette az adott látványban a formai ellentétet (természet+építmény) és a színkontrasztot (vörös+kék) és ezt a hatást kicsit tovább erősítette.

    A látvány hatása függ a megelőző élményektől, de a pillanatnyi hangulatunktól, is, nagyon ritka az olyan helyzet, amikor teljesen készen tárul elénk. A síma hétköznapi valóság nem könnyen adja meg magát, sok esetben szükség van bizonyos fokú beavatkozásra, hogy visszaadja azt amit szeretnénk. Ilyen beavatkozás a képkivágás is, hiszen már akkor eldöntjük, mi nem kerül a képbe, az objektív, a perspektíva megválasztása is. A kérdés, mint sok más esetben, inkább az, hogy helyesen itéli-e meg a fotográfus a “szükséges” beavatkozás mértékét. Ha nem elégséges a beavatkozás, lehet, hogy elsikkad az eredeti élmény. Ha “túlspilázza” átfordulhat a dolog, a kép teátrális lesz és megint oda a hatás, mert a néző a technikával lesz elfoglalva és nem azzal, amiről a kép szól. Szerintem ez a felvétel éppen a még megengedhető beavatkozás határán van. Kicsit hatásvadász, kicsit vad, de nekem tetszik.  Én valószínűleg elhagytam volna a fákat a kép alsó részéről, akkor még erősebb volna látvány. De ez nem az én képem, így hát marad, ahogy van.

Horváth Péter


Piusz: Fényben az árnyoldal

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Piusz_372685.jpg

Úgy tűnik, az a dolgom, hogy ha valaki slendrián, összevissza fotókat zúdít elém, azt arra próbáljam rábeszélni, tegyen rendet a képein. Ha meg végre találok valakit, aki gondosan komponál és ráadásul szán időt a képek kidolgozására is, azt arra biztassam, hogy néha, kicsit engedjen a “véletlennek” is. Nem az “így sikerült” tipusú véletlenekre gondolok és szó sincs a “vak tyúk is talál szemet” módszer dicsőítéséről. A képein valóban példás rend uralkodik, tónusok, vonalak, fények, formák a helyükön, de az igazán izgalmas felvételei azok, ahol a renden belül, vagy azon túl beszűremlik valami kis véletlenszerűség. Vagy annak a látszata. Kicsit hezitáltam, melyik képről írjak, nekem a “Betonvilág” is tetszik. A Zsindely c. kép is attól ilyen sikeres, hogy nem pusztán rend van rajta, hanem játékosság is. A 372685-es képet azért választottam végül, mert szép példája annak, hogyan lehet egyszerű mértani formák használatával emberi jelenlétet érzékeltetni. Az előtér és a háttér is csupa ív, a fénnyel kiválasztott fő motívum pedig csupa szögletesség. Tetszik az is, hogy az árnyékos részletekben is erős a kontraszt, tudom, hogy emögött sok munka van és jó, hogy ezt nem hangsúlyozta túl. A mindenáron erőltetett HDR technika inkább ártani szokott, mint használni. Ez itt helyén van. Nem gondolom, hogy sokat kéne szerénykednie, olyan, hogy tökéletes technikai tudás, nem létezik. Nem is létezhet szerintem, hisz a technika egy folyamatosan változó valami, kizárt, hogy egyetlen ember az egészet birtokolhassa. Fontosabbnak gondolom, hogy a saját stílusán belül képes legyen megújulni és befogadni az új dolgokat. A Betonvilág c. képen, meg még néhány felvételen megjelenő kis sztaffázsszerű emberalakok szerintem fontosak. Érzékeltetik a méreteket, hitelesítik a formát. Az elhelyezkedésük pontos, a pózaik viszont néha esetlegesek, suták, erre érdemes volna kicsit több gondot fordítani.

Horváth Péter


Eseme: Ívek és fények

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Eseme_370477.jpg

 

Látom, komoly csetelés van a kép kapcsán. Nem szoktam mások beszélgetésébe belekotyogni, de most kivételt teszek, mert néhány dolgot tisztázni kell. A kiexponálás kifejezést a magyar fotográfiai köznyelv az adott fény (available light ) értelemben használja. Azt jelenti, hogy a felvétel készítéséhez nem használunk mesterséges fényforrást, vakut, lámpát stb. Tájfotó esetében szinte mindig ez történik. Szó esik még a kommentekben arról is, mi a “megfelelő magatartás” ilyen képek készítésénél. Nem szabad erre szigorú szabályokat alkalmazni, de többnnyire cél a kiválasztott motívum, tájrészlet részletgazdag ábrázolása. Mondom, többnyire, mert mindig a szerző egyéni elképzelése a döntő és nem valamiféle elvont szabályrendszer. Ha ilyen helyzetben éles részletgazdag képet akarok, akkor kell az erős állvány, a kioldózsinór és alacsony ISO. Ilyen távolságnál a mélységélességnek már csökken a szerepe. inkább érdemes az objektív optimális rekesznyílását használni, ilyenkor adja a lehető legjobb teljesítményt (ez f4 fényerő esetén kb. az f8 ) és úgy beállítani a távolságot, hogy a mélyégélesség a végtelenig terjedjen. Hibalehetőség még, hogy sokan bekapcsolva hagyják az elektronikus képstabilizátort. Állványra tett gépnél ez csak ront a dolgon nem javít. Az erős szél is ellenség. Kissé túl sok szó esett most technikáról, de néha erre is szükség van. A tájrészlet, amit választott szép, de igaz, hogy valamivel laposabb napállásnál még szebb lett volna. A vonalak szépen hajlanak, a folthatás is kellemes, az is jó, hogy van egy kis előtere, szóval rendben van ez a dolog, csak ez még nem AZ A KÉP, amit megálmodott. Eljön az is. A technikáról még egy mondat; azt javaslom, először az eredeti felvétel minőségére koncentráljon és ne akarjon az utómunkával valami “művészit” belevinni. Higgye el, a valóság is tud valószínűtlenül érdekes lenni. Néha.

Horváth Péter


 

USM: A szerelemkovács

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/USM_370298.jpg

    Hosszan nézegettem, aztán végül csak megnéztem a megfejtést, mert láttam én gyerekkoromban kovácsműhelyt is, patkolást is, de az akkor nem látványosság volt még, hanem munka. És a lónak nem volt lakkozva körme... Járatlan vagyok a népi hagyományokban, hát utánanéztem a neten a szerelemkovács címszónak és volt benne némi abszurditás, mikor az első találatok Kovács Kati slágereket dobtak ki a szerelemről. Sebaj, vannak dolgok a neten túl is, ha egyszer van egy ilyen hagyomány, hát van. A népi hagyományokban az is szép még, hogy a túristák zabálják. Mi most azért vagyunk itt, hogy képekről beszéljünk, nem azért, hogy eldöntsük, mi a igazi népművészet. Azt majd megmondja a Magyar Művészeti Akadémia.

    Ez a felvétel, műfaját tekintve riportkép. Szép részletfotó, fénnyel jól körülrajzolva, a kedvezőtlen fényviszonyok ellenére jó technikával. A színkezeléssel van egy kis probláma, de ennyi megbocsátható. A kalapácsos kéz éppen csak annyra van bemozdulva, hogy érzékeltesse a mozgást, a háttér kellően életlen. Számomra a “munkadarabot” tartó bal kéz a kép leghitelesebb része, maga a cselekmény ebből az egyetlen fotóból nem fejthető meg, ez pedig egy riportfotónál hiba. Képszerkesztőként és amikor még voltak kies hazánkban képes hetilapok, egyes képként nem, de egy sorozat darabjaként biztosan beválogattam volna egy riportba. Jó nagy méretben, hogy érvényesüljön a finom anyagszerűsége és a szép formai megoldásai. Ha megvan a felvezetés (helyszín, alapszituáció) a sorozat legerősebb képe volna. Egymagában sajnos kellenek a magyarázatok.

Horváth Péter

 


 

Simi: Iccaka

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Simi_369800.jpg

    Nem tudom, mondtam-e már, de birom az amatőr nyugdíjasokat, főleg, ha humoruk is van. Én is itt élek mogyorószagon, átérzem a helyzetet. (lehet, hogy ezt NAGY kezdőbetűvel kellett volna írnom, de tán mégse)

    Különösen tisztelem az olyan lelkes amatőröket, akik nem restek az éjszaka közepén vakuval, állvánnyal császkálni az erdőben, pláne, hogy manapság annak is kicsi az esélye, hogy közben találkozzanak Piroskával. Ez nem mese.

    A kép technikája viszonylag egyszerű. Állványra kell tenni a gépet, kikapcsolni az autofókuszt és mindeféle “kreatív” kütyüt, amit tök fölöslegesen beleraktak a kamerába, aztán olyan hosszan exponálni, hogy szépen megjelenjenek a távoli fények. Közben egy kicsit belevillantani az előtérben álló fákra. Hogy ez a “kicsi” pont mennyi legyen, azt elég nehéz műszerrel kimérni, ilyenkor hasznos a tapasztalat és a kézi beállítás a vakun. A lényeg, hogy pont annyi legyen, hogy az előtér fél, max. egy fényértékkel legyen világosabb, mint a háttér. Ebben az esetben a kép jobb szélén álló fa egy kicsivel több fényt kapott az ideálisnál, de ez akár utólag is javítható. A bokron gyönyörű a világítás, a fatörzs fölső része van kicsit túllőve. Kicsi a kép, ezen nehéz pontos munkát végezni, de csináltam egy B verziót, hogy kiderüljön miről beszélek. A szimmetrikus kompozíciókban ott a veszély, hogy unalmas lesz a fotó, de itt a fák függőlegesei szépen tagolják, a háttér fényei jó ívben bontják a képet. A kompozíció kiegyensúlyozott, de nem kimért.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Simi_369800_B.jpg

    Hogy azért mégse bízza el magát túlságosan, muszály ideszúrnom, hogy a lehejtott fejű virágok továbbra sem tetszenek, még akkor sem, ha a nap gyünyörű glóriát rajzol köréjük.  Sokkal inkább az erdő. És persze Piroska.

Horváth Péter



Kaldi: Kócos

 

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Kal_138456.jpg

 

Nem akarnám mindig mindenkire rádumálni a magam black&white mániáját, hisz a világ tényleg szines, de most azzal kezdtem, hogy átraktam fekete-fehérre a szép lóportrét és mellékelem  egy B változatként.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Kal_138456_B.jpg

Az egyik kedvencem Hemző Károly elhíresült versenyló fotója, itt lóg a falon egy gyönyörű kópia belőle, a szerző dedikálásával, büszke is vagyok rá. A Kócos c. képen ugyanaz a kivágás, szép közeli mindkettő. Hemző, mielőtt ételfotózásba kezdett az egyik legjobb magyar sportfotós volt, ma is érdemes forgatni a könyveit. A lovas képe versenyen készült és a ló “arckifejezésén” is a küzdelem dominál.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_996/Hemzo .jpg

A két kép mégis rokon nemcsak a hasonló kivágás miatt. Ez a fotó nekem nem csak egy szép állat szép fényben, hanem egy érző, szabad lény. A fekete fehér konverziót és a kissé megemelt kontrasztot azért érzem indokoltnak, mert így kívül rekednek a háttér esetlegességei, színei és jobban érvényesül a jószág önfeledt vad szépsége. Nézegettem más állatfotóit is az újakon feltűnően több a mozgás, izgalmasabbak, élőbbek. Ez persze nem nagy lelemény, de érdemes ebben az irányban tovább haladni. Az épített lesből készült madárfotók között is óriási különbségek vannak az újak javára. Nem akarnám én a bérelt lesekből fényképező lelkes embereket bántani, de egy ideje tényleg komoly túltermelés van gyurgyalagból. A korábbi évekhez képest különösen feltűnő, hogy eltűntek az emberek a fotóiról. Ez nem gond, lehet egy kép embertelenül jó ember nélkül is, de egész biztató portréi voltak, sajnálnám, ha ezzel végképp felhagyna. Nem akad egy nimfa az erdőben, ahol a gyönyörű vizeséseit fényképezi?

Horváth Péter


 

ittott: Erdő mélyén

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Ittott-370604.jpg

     Összesen tizennyolc kép a galériában, szűkszavú bemutatkozás, szigorú tekintetű önarckép. A kollekcióban van gomba és szélerőmű, Hilton/Halászbástya tükrözés és régi kedves ismerősünk a Bokodi hűtőtó. Ha az eddigiekből valaki azt gondolná, kötekedő kedvemben vagyok, ki kell ábrándítanom, az még ilyenebb. Nincs nekem semmi bajom egyik fölemlegetett témával sem, bár tényleg nem értem, bizonyos motívumok mitől vésődnek be ennyire.

    Ennél azért tágasabb a világ. Nem vagyok pszihológus (sem) de van egy érzésem, hogy sokan úgy érzik, nekik is kell egy “olyan” képet csinálniuk, mint amit már láttak valahol. Pedig dehogy. Semmit se kell és semmi sem kötelező. A technikát tán célszerű (érdemes) megtanulni, de csak azért, hogy ha valakinek valami vizuális mondandója támad, azt meg is tudja valósítani. Úgy, ahogyan ő gondolja és nem úgy, ahogy a fényképezőgép akarja.

    Itt van aztán hirtelen az Erdőmélyén c. kép és naná, hogy azonnal besöpri az összes lehetséges elismerést és nem is véletlenül. Jól komponált, kifogástalan technikával megoldott szép munka. Nem vadiúj az ötlet, nem dönget tabukat, de amit vállal, azt professzionálisan megoldja. Ha belegondolnak, hány eredeti képötlet vérzik el a silány, vagy rosszul használt technikán, tán elhiszik, ez tényleg elismerés. Itt állok hát talpig bizonytalanságban. Láttam néhány zsenge képet és mellette néhány szépen kimunkált reménytkeltő darabot (Kerengő, Téli minimál) Kíváncsian várom a következő munkáit.

Horváth Péter



Csutka: Három hattyú

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Csutka_373704.jpg 

    Vannak tapasztalataink, amik idővel tudássá érnek és később segítenek eligazodni a világ, esetleg a fotóvilág dolgaiban. Ilyen tapasztalat például, hogy a szines képet földobja, a körötünk burjánzó képözönből kiemeli, ha van rajta egy élénkpiros folt. Ilyen az is, hogy a hideg és meleg színek kontrasztja a képen belül erős feszültséget generál, a karcok, eltorzult színek és a képzaj régies hatást keltenek. Ilyen tapasztalat az is, hogy a fekete-fehér technika (mikor már mindenki mindent szinesben fényképez) drámai hatást kelt. Hasznosak ezek a tapasztalások és tényleg segítenek is sok esetben, de nem mindig, mert ha gépiesen alkalmazzuk az effekteket megeshet, közhelyes megoldás lesz a végeredmény.

    A “három hattyú” tetszik. Nem azért, mert alapvetően fekete-fehér, nem azért, mert van rajta egy piros folt és még csak nem is azért, mert, bár kiegyensúlyozott kompozíció, van rajta feszültség és cselekmény. Annak örülök, hogy a téma és technika tudatos utómunkával adekvát módon van párosítva. A téma nem vadiúj, ez a kép nem rengeti meg a világot, nem nyit új távlatokat a fotótörténetben, de szellemes, szépen megoldott munka.

    Szeretnék még pár szóval visszatérni az elejéhez; a bevált technikák alkalmazásával nem árt óvatosnak lenni. Az egy szál piros virág még nem kép, csak egy szál piros virág. A cicás kép fekete-fehérben is csak egy cicás kép marad. Önmagában nincs ezzel semmi baj, de a hattyús képből is látszik, csak hogy az okkal/céllal felhasznált technikai tudás ad valós eredményt.

Horváth Péter



 Pusek: Weißsee

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Pusek_370401.jpg

Egy “régi motoros” új képeit mindig jó látni. Dolgozik, friss, agilis és eszerint azt is tudja, vannak helyek, ahova akkor is (leginkább akkor) érdemes elmenni, ha nincs szezon.  Szépek a jégszobrai, azokra is ráférne még egy kis plusz fény, de erre kicsit később még kitérek.

Amikor az nap ragyog, szép az idő, megejtőek a fények, legtöbbször egy felvételt is alig lehet csinálni, hogy ne legyen tele a kép túristákkal, akik pont ugyanazt és ugyanonnan szeretnék fotózni. Szeretem én az embereket, de amikor túl sokan vannak az valahogy mindig megvisel. Vannak persze a kötött dolgok,  Karnevál egyszer van és akkor minden telisteli van kiváncsiakkal és nagyon amatőr amatőrökkel, ilyenkor jön el az ideje a teleobjektíves részletfotóknak. Látom, ezt meg is tette. A 370401-es képhez visszatérve, a fényviszonyok tán nem ideálisak egy “klasszikus” tájfotóhoz, de ez nem mindig baj. A helyszín amúgy is inkább elgondolkodtató, van valami világvége hangulata. Jó a pad is az előtérben, nem csak azért, mert az előtérbe mindig kell egy pad, hanem az anyaga miatt, meg a kopottsága miatt is. Sokon ültek már ott és sokan gondolkodtak el a világ végességén és végtelenségén. Ha élő ember volna a képen, az valahogy leültetné, a hétköznapba rángatná vissza a dolgot, jó az így üresen. És még valamit a fényről: érdemes egy jobb rendszervakut, valami távirányítóval a táskában tartani. Ennek fénye kombinálható az adott világítással, ha olyan a kedvünk, vagy a hely, akár kis napsütötte szigetet is varázsolhatunk némi gyakorlattal a szürkeségbe. Kiemelhetők így fontos, de rosszul megvilágított részletei a témának. Nem kell mindig, mindenáron, de néha csodát tesz. Persze ahhoz a csodához a fotós fantáziája a legfontosabb.

Horváth Péter


55Andrew: Tűzoltási  gyakorlat

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Andr_366434.jpg

 

Megakadt a szemem a képen, izgalmas vonzó, látom szépen begyüjti  dícséreteket is. Csatlakoznék én szívesen az előttem szólókhoz, de van itt egy kis baj. Nem a kompozícióval, ami kissé fésületlen talán, de ez megbocsátható. Egy eseményfotónál a pillanatra kell koncentrálni a vonalvezetés, folthatás, színegyensúly és egyéb úri huncutságok csak másodlagosak. Igen, ez egy riportkép és itt bármilyen céllal is készült a felvétel, átcsúsztunk a sajtófotó területére.  Mások a játékszabályok, mint a fotográfia egyéb műfajaiban, jó, ha biztos a kompozíció, jó, ha dekoratívan futnak a vonalak és szépek a színek, de mindenek fölött ott a főszabály, hogy eseményfotóba nem szabad belenyúlni. Nincs duplaexpo, nincs több rétegből összerakott kép. Csak a natúr valóság, ahogy a gép az adott pillanatban a szerző által kiválasztott nézőpontból látja. Elképzelhető persze olyan helyzet is, hogy az eseményen készült képet a szerző továbbgondolja, átalakítja és ebből egy szuverén alkotás jön létre.

A gondot itt az okozza, hogy a „Tűzoltási gyakorlat” valahol a két műfaj határán rekedt és most a front mindkét oldaláról tüzelnek rá. Riportképnek manipulált, független alkotásnak pedig nem elég kimunkált. Semmikép nem akarnám kedvét szegni, hisz látható a lelkesedés, ahogy a témával foglakozott, többféleképp is feldolgozta az anyagot. Inkább arra biztatnám, kezelje bátrabban az ilyen helyzeteket. Ha eseményt fényképez, csináljon sokkal több képet, váltogassa a nézőpontokat és a látószöget, amennyire csak az adott helyen ez lehetséges. Itt bármit szabad, amivel másokat, vagy saját magát nem sodorja veszélybe. Egy dolgot kivéve: a képbe utólag belenyúlni nem szabad.
A „kézvariációk” és a „vásárlás” c. képek alapján én úgy sejtem inkább vonzódik az áttételesebb, vagy szimbolikus megközelítéshez, mint  a szikárabb riporthoz.  A két műfaj összevegyítése sok buktatót rejt, de nincs kizárólagos igazság. Mindkét út járható és mindkettő elég rögös. Csak előre Barátaim.

Horváth Péter



soce58: Szeptember

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Soce_367560.jpg

 

    Szép ez a szeptemberi kép. Kicsit zavar engem, hogy a galériában közvetlenül mellette egy esti országház fotót is láttam. Végignéztem nagyon sok munkát mostanában és feltűnt, hogy szinte mindenkinél van egy kép az ország legdrágább cukorkás dobozáról, szinte mind ugyanonnan fényképezve. Holfényben, napfényben, hajóval, hajó nélkül. Ha már szép épületet szeretne valaki, a szekszárdi megyeháza sokkal arányosabb, a városmajori templom sokkal elegánsabb, sorolhatnám hosszan, de minek.

    Sokkal fontosabb, hogy ez a szeptemberi kép tényleg szép és tényleg tetszik. Olyan az ég kékje, hogy a költő elhíresült, majd kissé elkoptatott verse jut eszembe, olyan az a malom is, hogy szinte hallom a vitorla surrogását. A felhős és derült rész közt az égen az a fehér sáv meg olyan mintaszerűen vonul balról jobbra, lentről fölfele, mintha valami esztétikai segédkönyből olvasná. Na tán itt kéne leállni és nem piszkálni a jóérzésű és természetelvű fotográfusokat. Ezen a képen ugyanis semmi machináció nincs, apró korrekciók talán, de ez lényegtelen. Ez egyszerűen ilyen volt és készült róla egy kép. Ez nem baj és nem bűn. Vannak, igaz viszonylag ritkán, dolgok, szituációk, helyszínek, amik szinte készen kínálják a  lehetőségét egy jó fotónak. Ezt a véletlen szerencsés alkalmat azonban Valakinek észre kell vennie, valakinek le kell fényképeznie, jól, megfelelő kivágásban, helyesen választott technikai paraméterekkel, mielőtt eltűnik. Különben csak egy kósza emlék marad, vagy még az sem. Szerencséje azonban csak annak lesz, aki keresi az alkalmat, aki figyeli maga körül a világot és tudatosan készül arra, hogy egyszer, talán, valahol találkozik vele. És akkor már “csak” le kell fényképezni.

Horváth Péter



Aczél Péter: Karnagy úr vacsorája

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Aczel_368580.jpg 

Régen írtam a képeiről. Most nagy örömömre  sok új dolgot látok és nagyon sok változást érzek a képek hangulatában is. Abban a régi cikkben még a túlságosan leegyszerűsített egymotívumos képektől óvtam, de attól már elég messzire jutottunk. Mindenkit biztatni szoktam, hogy fényképezze a mindennapi környezetét is, rengeteg érdekes motívum van köröttünk, nem kell feltétlenül a világ másik felére elzarándokolni, izgalmas képekért.
Ilyenek itt bőven akadnak, nem csak a címadó Karnagy Úr vacsorája, de nagyon szép a 370151-es fotó is a fülhallgatóval és kottával. A halas kép profin megvalósított csendélet. A fény egyszerű, de éppen megfelelő. A kompozíció kellően bonyolult, de nem mesterkélt. A kottalap telitalálat. Nekem a halas csendélet bibliai asszociációkat is jelez, de könnyen megeshet, hogy ez síma véletlen. A közvetlen környezet apró tárgyai, nekem többet mondanak és meggyőzőbben vallanak a zenei élet hétköznapjairól, mint egy koncertplakát. Itt azért közbe kell szúrnom, nekem is öröm az újranyitott Erkel, de a róla készült összeexponált képek nem tartoznak a legütősebb munkái közé. Látom, túl van egy Szipál kurzuson is, ha jól sejtem a profi kivitelű csendéletek és néhány szép portré innen származhat. Kiemelném a Dóri III. jelű ff. portrét, szép a világítás és a bátor vágás. Az emberi arcba belevágni többnyire kockázatos vállakozás, de itt teljesen rendben van a dolog, csak jobban él a modell tekintete a szűkebb kompozícióban.

Horváth Péter


 

Elba: Íves részlet

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Elba_368195.jpg

 

Hát persze, hogy a Látomás és az Impresszió (369082, 370375) című képei a legnépszerűbbek, dőlnek a dícséretek, kopognak a jó pontok, záporoznak a gratulációk. És méltán. Be kell vallani, nekem is ezeken akadt meg a szemem először. Az Impresszió, a címével némiképp ellentmondóan, gyönyörűen anyagszerű, részletgazdag, színhelyes, de ahogy a tükröződő fa és a part összekapcsolódik a képen teljesen valószerűtlen együttest adnak.
A Látomás sokkal közelebb van az impresszionizmushoz, ha már mindenáron festészeti párhuzamokra vágyunk (nem vágyunk). Szinte egyetlen konkrét pontos részlet nincsen rajta, csak színfoltok, hangulatok meg a képet átszövő finom éles részletek, ami vagy utómunka, vagy nem. Kit érdekel, tetszik. Ezek mellett a képek mellett nekem meglepetés (nagyon kellemes meglepetés) volt az Íves részlet című felvétel. Végre valaki akinek van humora. Nem bántó, nem sértő, de megértően mosolygó. Benne van az egész szitu, ráadásul szépen megformálva. Úgy tud intim lenni, hogy közben nem közönséges, vagy sértő. Mosolyogni pedig (még) szabad. Főleg, ha az ember nem feledkezik meg róla, hogy idővel majd “felette is elszáll az idő vasfoga” (ismeretlen szerző a XX. századból).

Horvát Péter

 


 

Máté Beáta: Józsefváros 1.

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/09_03/Mate_364684.jpg

Szűkszavú a bemutatkozás, de ez még nem feltétlen baj. A kilenc kép elég kevés az alapos megismeréshez, szerintem ez még változni fog. A tóparti tükröződések nem hagytak mély nyomokat bennem, kicsit túl is vannak kezelve. A józsefváros képei viszont igéretesek, ennek határozottan örülök. A “hegyi fotók” és az “öreg fa+öreg kökereszt” témák után kellemes meglepetés volt a dokumentarista hangvétel. Örülök, nem csak azért, mert ezek a témák engem is vonzanak, hanem mert jó látni, hogy valaki megpróbál egy kiválasztott témát alaposan körüljárni és végiggondolni. Ez inkább a kezdete egy munkának, a nyóckeres képek még kicsit félénkek, de jól indul a dolog szerintem. Mit értek én félénk képek alatt? A képeken vannak emberek, de még háttal, vagy messziről. Az ilyesfajta fotózásnak a legnehezebb része a kapcsolattaremtés, az interakció a képen szereplő emberekkel. Ez nem megy egy pillanat alatt, ki kell vivni és érdemelni a bizalmat, ami kemény, időrabló munka. Mindenesetre tény, hogy mindhárom fotó biztató előjel, kérem, ne elégedjen meg ennyivel, folytassa, ismerkedjen, csinálja, egyre jobb képek lesznek belőle. A fekete-fehér technika megfelelő, ez nem szines képekre való, bár vannak ott igen szines egyéniségek is. Közben azonban ne feledje, hogy a hely, ahol fényképez, nem egy apácazárda és vigyázzon is magára ott a nagy Nyóckerben.

Horváth Péter


jotti képe

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Jotti_363032.jpg

 

   Itt a bizonyíték, hogy NEMzeti lÉgitársaság, sőt saját repülőpark nélkül is megvalósítható az űr meghódítása. Verne még úgy képzelte, hatalmas ágyút kell építeni, hogy eljussunk a Holdra,  mindannyiunk Farkas Bertalanja is csak pár kört tett meg a Föld körül, ő is nyugdíjas már, de most megmutatkozik az igazi magyar virtus. Leköröztünk (ha csak virtuálisan is) sok nálunk gazdagabb országot. A Hold meg csak áll és bámul...

 

   Bocs, ha viccre veszem a dolgot, de én ebben semmi rosszat nem látok. Ez a kép egy jóízű vizuális tréfa. Nem tagadja, hogy trükk, de szépen hozza az illúziót, nem lóg ki a lóláb. Kellően tág teret hagy a témának, a kép szellős, gondosan kivitelezett a montázs, még arra is volt gondja, hogy közel azonos színvilágú képekből állítsa össze. Igen, úgy gondolom, hogy szabad (KELL !) néha nevetni és a fotótchnikát lehet ilyesmire is használni. Az ilyen munkáknál szerzett tapasztalat, technikai rutin később, másutt jócskán kamatozhat. A nagyon komoly, vagy komor tájképek, elmélyült csendéletek mellől néha amúgy is fel kell nézni az égre és elmosolyodni.

 

   Végül volna itt még egy, némileg magánjellegű kérdés: Van oda már fapados járat is?

Horváth Péter


 

saritauth: Fókuszban

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Tauth-343260.jpg

Nem tagadom, hiába is tagadnám, hajlamos vagyok néha konkrét képek helyett általánosabb dolgokról írni itt. Úgy értem, nem mindig térek ki olyan részletkérdésekre, hogy az adott felvételt 1/125 másodperc helyett 1/250- el kellett volna csinálni. Arról is ritkán írok, hogy a kép szélén (éppen csak hogy) látható fűcsomót helyes volt-e a kompozícióban hagyni vagy le kell vágni a Nagy Képi Egyensúly érdekében. Kimondom azonban a véleményemet és reménykedem abban, hogy ilyenkor nem a levegőbe beszélek, hanem meg is hallja valaki. Természetesen fontosak a technikai részletkérdések, de ezen a legtöbben (legalább részben) túl vannak.

Ami fontosabb és amire mindig vissza-vissza kell térnem az a fotográfus viszonya a minket körülvevő világhoz. Azért választottam a Fókuszban című fotóját, mert olyan szépen jönnek a sugarak az égből, mintha az Ige szállna le hozzánk. Egy kicsit túl szimmetrikus a kép, egy kicsit fátyolos, de valahogy mégis. Valójában, én úgy gondolom, ezek a sugarak bennünk vannak, mi vagyunk azok, akik a világban járva kelve észrevesszük és megmutatjuk a csodát. Nem megy mindig és sose sikerül elsőre.
Néha kicsit közelebb kell menni a dolgokhoz, néha elég csak várni keveset. Néha talán félre kéne tenni a teleobjektívet és közelebbről megnézni a dolgokat. A szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt. Arra biztatom kedves Sári, hogy fényképezzen többet és főleg elfogulatlanul. Néha akár egyedül is. Ne törődjön vele, hogyan csinálják mások és ne érdekelje, mit mondok én. Fényképezzen bátrabban a saját kedvére és még jobban ki fog nyílni a világ.

Horváth Péter


VándorL: Az öreg temető

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Vandor-370219.jpg

 

Tetszik nekem az öreg temetős kép. A sok sok tájfotó közül az egyik legszebb, kiegyensúlyozott és mozgalmas mégis. A képrészek jobban elkülönülnek, mint a mellette látható 370322-os képen, szinte kis önálló szigetek. Ezzel lett a képnek egy klasszikus hármas tagolása. Ha kekeckedni akarnék (nem akarok) akkor közbevetném, hogy a fő motívum a temető maga egy kicsit kicsúszott a kép jobb oldalára, de olyan szépek az ívek, hogy ez tényleg nem zavaró. Végignéztem az összes képet a galériájában, már csak azért is, mert valahogy úgy esett, hogy eddig nem írtam a munkáiról. Ha jól sejtem nagyjából egykorúak  vagyunk, még akár ismerhetnénk is egymást, valaha a bajai Duna Fotóklub és a Mecseki Fotóklub közt elég szoros volt a kontaktus. Mára valahogy minden más lett. Nem sírok én vissza semmit, de tény, hogy a valamikori híres műhelyek összetartó ereje csökkent. Ma inkább “netel” mindenki és abban az illúzióban ringatja magát, hogy rengeteg barátja van, pedig ezek jó része csak ismeretség, nem több. Van ez így.

Elgondolkodtam rajta, miért van, hogy a képein alig szerepelnek emberek, és aztán azon is, illik, szabad-e ezt egyáltalán szóvá tenni. Ha már itt tartunk, megteszem. A kevés emberből is a nagy többség horgász. Egyetlen fotót találtam amin ha messziről, félig háttal is, de több ember szerepel a kedves, jó hangulatú láblógatósat. Lehet, hogy Ön is úgy van vele, hogy minél több embert ismer meg, annál jobban kedveli az őszi tájképeket?

Horváth Péter


Kubán: Vízdobálók

 

 

Hezitáltam kicsit míg a képeivel ismerkedtem, elolvastam a bemutatkozást is. Szellemes és rokonszenvesen szerény mondat, de annyira szűkszavú, hogy abból semmit nem tudtam meg. Úgy tűnik, sokat van úton, vagy legalábbis többnyire utazás közben fényképez. Sok az erdélyi kép is, de abból mostanság igen bő a termés, mintha mindenki csak ott találná meg az igazi tájélményeket és az igazi embereket. Van azonban a tájképeinek egy szépen elhatárolható csoportja, ami érezhetően túllép a megszokásokon. Itt is megmarad az alapvető táj-élmény, a rokonszenves rácsodálkozás, de izgalmas grafikai kompozíciókban mutatja be a helyet. (355098, 358444,353822) Konkrét személyek jelenléte nélkül is érződik az emberi közelség. A kedvencem mégis egy “útközben” készült fotója, a Vízdobálók. A tájképeknél természetes elvárás a biztos képszerkesztés, ez azonban könnyen borulni szokott, ha élő, cselekvő emberek vannak a képen. Itt van hangulat és van cselekmény, ráadásul szépen térbefoglalva, bravúrosan komponálva. Jók a fények, jó a mozdulat. Lehet, hogy családi fotóként nem ideális, hiszen arcok nincsenek, de így gondolom szerencsésebbnek, mert ettől a kép általánosabb. Ez így nem egy laza pihenő egy konkrét vízparton, hanem A Kirándulás.

Horváth Péter


 

Koczka: Valahol

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Kocka_341376.jpg 

Nem vagyok a naplementék és napfelkelték elvakult híve, az erdőjárást se birom úgy mint rég, de megbecsülöm azokat, akik megteszik. Főleg akkor, ha érvényes képekkel is gazdagítanak bennünket. Akárhol is készült a Valahol, szép munkának gondolom, tágas, levegős, mégis kiegyensúlyozott kompozíció. A legtöbb tájképnél a levegőtávlat miatt az előtér szokott melegebb színű lenni, itt az alacsonyan fekvő ködfoltos részek miatt pont fordítva van. Ez első látásra szokatlan, de a dolog így is működik, a távoli dolgok színe is eltérő, ez erősíti a térérzetet. A felkelő nap környéke nyilván sokkal világosabb, mint az előtér, ezt a különbséget valahogy ki kellett egyenlíteni. Fontos dolognak tartom, hogy ezt nem utólag vette észre, hanem számított rá és felkészült a helyzetre.
Magam is azt a módszert pártolom, amit a szerző is választott, az átmenő szűrő használatát a felvételnél.  Sok mindent meg lehet oldani az utómunka során, de mégis jobb, ha ezzel már nem kell foglalkozni.

<span style="font-family: aria


számláló