Cikkek / Képértékelés 11. 08.

Képértékelés 11. 08.

2013-11-08 14:44:38

 HakapEszti: Langyos éjjel

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/HakapEszti_363108.jpg

    Nem tudom megmondani, mikor láttam ilyen tiszta csillagos eget. Messzire kell menni a várostól, hogy a levegőben keringő por és füst mögött meglássuk az égbolt igazi szineit.  Apropo, színek. Megpróbáltam először Camera Raw-ban megnyitni a képet, hogy visszacsalogassam az eredeti helyszín (vélt) eredeti színeit, de mivel nincs a képen olyan részlet, amit fehér pontként lehetne használni, csak új és még újabb fura színű képeket kaptam eredményül. Próbálkoztam másképp is, mindenféle színkorrekciókkal, mígnem valaki beszólt a hátam mögül, hogy olyan hangulatú ez a kép, mint egy Munkácsy festmény. Ez azért túlzás volt, de arra mindeképp jó, hogy kizökkentsen a technika bűvöletéből.  Ha valaki a valóság precíz ábrázolását tűzi ki célnak, menjen inkább műtárgyfotósnak, vagy épp bűnügyi helyszínelőnek, az alkotó fotográfia nem szólhat csak a technikáról.

    Hallom a morgást, hogy beszéljünk végre a képről is, ne csak mindig általánosságokról. Nos az az igazság, hogy ha elakadunk a vonal, folt, fény, árnyék részleteknél, meg, hogy attól lesz-e “művészi” egy fotográfia, ha bekeretezik, hát a fotográfia örökké ott fog ácsorogni a művészetek előszobájában arra várva, hogy a nagyok maguk közé fogadják. A “Langyos éjjel” klasszikus kompozíciójú, megkapó hangulatú kép, sajátos színvilággal, bár sok ilyent látnék. Nem tartom igazán fontosnak, hogy tényleg ilyen volt-e az eredeti helyszín. Azt sem próbálom kinyomozni, hogy pontosan hány csillag látható az égen és mind valódi-e, vagy az utómunka közben kerültek oda. A sárgás színeit először kicsit szokatlannak találtam, de el tudom fogadni és erősen biztatnám, hogy csináljon még hasonlókat. A kezdeti technikai nehézségek után egy nagyon izgalmas újszerű képi világot fog felfedezni. Ajánlott kellékek még az éjszakai fotótúrákhoz az állványon kívül a zseblámpa, a laposüveg (opcionális) és a sokkoló, bár ez utóbbi nem engedélyezett. Jóéjt.

Horváth Péter



Hokker Edit: Igéző
  UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/361735.jpg

 

Tudom én, hogy valami meleg hangú írás kellene ide, barátságról, régmúlt félegyházi nyarakról, de csak ülök és nézem ezt a két szempárt, ahogy ők is néznek engem. A kép nagyon egyszerű, mondhatnám, de azonnal korrigálni kell; a kép LÁTSZÓLAG igen egyszerű. Ez a szerencsésebb eset, gyakran láthatunk elsőre bonyolult, nagy műgonddal készült fotográfiákat, amikről jobban belegondolva kiderül, csak közhelyeket ismételgetnek. Az Igéző, első pillantásra csak egy emlékkép az öreg kutyáról és fiatal gazdájáról, de sokkal több is. Először is, a képen rend van. Nem úgy, hogy minden szépen sarkosan elrendezve, hanem, ahogy kell, észrevétlenül. Az igazán hatékony kompozíció szinte láthatatlan. A kislány keze és a kutya bundájának fehér foltja szépen keretezi a két arcot, a csíkos trikó is vezeti a szemet. A háttér homogén, de nem részlettelen. A világos arcban a sötét szemek és a kutya őszülő szemöldöke, csillogó tekintete is szépen egészíti ki egymást. Apróságnak tűnik, de szerintem fontos, hogy a két szemvonal nem párhuzamos a képszéllel, hanem befelé dől. Jó választás a fekete-fehér technika is.  A fotográfusnak, aki a gép mögött volt sikerült megoldani a portréfotózás tán legnehezebb feladatát, elnyerte modelljei bizalmát. Ez a manapság ritka együttműködés a kép tán legfőbb erénye.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/361735_B.jpg

Mellékelek egy “B” verziót az eredetihez, ezen csak annyit változtattam, hogy
a kép bal oldalát menetelesen kicsit elsötétítettem, hogy a két igéző szempár még nagyobb hangsúlyt kapjon.

Horváth Péter


duncos: Kék reggel UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Duncos_349003.jpg

     Valaha, ha az egyszeri amatőr fotós eljutott Párizsba, biztosan lefényképezte az Eiffel tornyot, ha esett, ha fújt. Londonban meg a Parlamentet, Rómában a Colosseumot, már csak azért is, hogy otthon, vagy a fotóklubban tartott diavetítésen megmutassa, hol járt. Ezen rég túl vagyunk, ma, ha az anyagi lehetőségeink megengedik, szabadon utazhatunk bárhova a világban, Albániától Arizónáig. Ha valaki mégis enyhe iróniát vél fölfedezni a sorok közt, azt sietve megnyugtatom, jó, hogy így van. Aki teheti, utazzon, lásson, fényképezzen. Azt azért jó észben tartani, hogy az előnyei mellett hátrányai is vannak az utiképeknek. Az első és legfontosabb előny, hogy mikor az ember kiszakad a hétköznapi környezetből, az érzékek kiélesednek. Az utazó fogékonyabb, észrevesz minden apróságot és sokkal többet fényképez, mint otthon. A helyzet veszélye az, hogy a sok új benyomástól   szinte minden érdekesnek, izgalmasnak tűnik, még a közhelyek is. Ilyenkor szokott megesni, hogy a fotográfus összetéveszti a gyönyörű tájat a TÁJKÉPPEL, a természeti szépet az esztétikai minőséggel.

      New York a világ talán legtöbbet fényképezettt városa, kötetek százait publikálták róla neves szerzők, hát igencsak fel kell kötnie az alsóneműt annak, aki Kertész, vagy Lőrinczy után itt fényképez. A Kék reggel figyelemreméltó munka ebben a nehéz témában. Friss, érdekes, merész, technikailag jól kivitelezett. A nagy üres égbolt nem hiányt, hanem távlatot ad, az előtér remekül helyezi térbe a látványt. A szokatlan gépállás is jó ötlet. Szívesen írnék a szerző új képeiről is, amin a közvetlen környezete, akár Győr jelenik meg hasonlóan merész megközelítésű képeken. Amint látok ilyent, megteszem.

Horváth Péter


Chrys: Honnan? Hova?

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Chrys_292.jpg

    Ha valaki komolyan foglalkozik a fényképezéssel, egyáltalán komolyan gondolja saját magát a világban, nem kerülheti ki az örök nagy kérdést; honnan, hová. Azt azért nem gondoltam volna, hogy ez a dolog pont egy tájkép kapcsán kerül elő, de megtörtént. Az igazán jó tájfotós persze többet lát, mint a dombok esztétikus hajlatait + idegnyugtató felhőjátékot, a műfaj legjobb darabjaiban mindig ott van az ember és véleménye a világról. Még akkor is, ha élő személy nincs a képen.  A 343292 számú kép mély filozófiai problémákat feszeget, hagyományos fotografiai eszközökkel. A kompozíció erős, kiegyensúlyozott, de nem kimért. A kövek, a vízzel körülvett lépcső és a távoli stég, mintha egy életút állomásai volnának. A vágással és a választott technikával már nem értek egészen egyet, ezért is csináltam belőle egy “B” verziót. Nem vagyok a kockaképek feltétlen híve, de szerintem a négyzetes kivágás és a markánsabb fekete-fehér tónusvilág jobban illene az elvont témához, egyértelműen kiemeli a képet a balatoni naplemente kategóriából.

    Ritkán látni a képeit.  A legfrissebb fotó most is tavaly októberi a galériában, remélem a nyár nem telt el új képek nélkül. Ez nem baj, nem minden szerző egyformán termékeny, van aki ontja a képeket, aztán eltűnik évekre és van aki öt év után porolja le a fényképezőgépét és hirtelen előrukkol egy csomó izgalmas új képpel. Mindenki másképp csinálja. Csak az a fontos, hogy csinálja.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Honnan_hova_B.jpg

Horváth Péter


Apiros: Híd
UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Apiros_339538.jpg

Apiros szereti a nagylátószögű objektíveket. Vagyunk így ezzel még jópáran és ez önmagában  kevés volna az üdvösséghez, de hozzátenném azonnal, hogy nem csak szereti, de értő módon használja is a rövid gyujtótávolság adta erős perspektívikus hatást. Sokan azt gondolják, a nagy látószög arra való, hogy a templomtorony tíz méterről is beleférjen a keresőbe, aztán csodálkoznak, amikor a legszebb épület is hanyattdőlni látszik a fotón. A térérzet növelésére a reneszánsz festők használták először tudatosan a perspektívát, tán Raffaello vatikáni freskói a legismertebbek. Ebben a körben már minden fotográfus tudja, hogy ami közel van a géphez, az jóval nagyobbnak tűnik, mint a valóságban, ez hangsúlyt ad a motívumnak, a hirtelen összefutó vonalak pedig vezetik a néző tekintetét, így erre szükségtelen most szót és helyet vesztegetni. Ez azonban csak egy eszköz, amivel lehet élni, de visszaélni is. Mint minden attraktív formai megoldás, ez is  kétélű fegyver, ha jól használják, nagyon megdobja a képet, ha nem, akkor csak üres forma marad. Apiros képén (nincs címe, nagyon helyesen, csak én neveztem el így) szerencsésen találkozik a hangulat, a színek és a forma, a kép nemcsak a túloldalra vezet, de az Őszbe. Nem friss kép, ahogy látom tavaly szeptemberi, de most éppen itt volt az ideje, hogy sorra kerüljön. Egy darabig haboztam, hogy a fakó ég helyett nem volna-e jobb valami nyílt kékség, (Juhász Gyula: Milyen volt szőkesége), de ebből kihátrálok. Így általánosabb, majdnem azt írtam; őszebb. Hát, végül is, leírtam.

Horváth Péter


eseme: Estebéd

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Eseme__.jpg

 Az “Estebéd” talán nem tökéletes műalkotás, talán nem hibátlan a kompozíció, lehet, hogy a fény sem pontosan úgy esik, ahogy ideális volna, vonalvezetésről, folthatásról se kéne most beszélni, nekem mégis egyetlen szó jutott eszembe, amikor megláttam; végre.

Végre, hogy valaki észre merte venni, hogy a természet, sőt A TERMÉSZET mást is jelent, mint esztétikus rendbe összeterelt fákat, virágot, felhőt, esetleg pillangót. Én be merem vallani, városi ember vagyok, jószerivel azt se tudom, kik ezek a legelésző lények. Annyi azonban maradt bennem az alföldi őseimből, hogy a szőlőt nem csak szüretelik, hanem kapálni is kell, a gyapju se fán terem, szóval a vidék sokkal több, mint idilli tájkép, ott emberek élnek és dolgoznak. Ez jóval mélyebb és izgalmasabb feladat, mint a túristáknak eljátszott csikósromantikát fotózni. Ennek az életnek az értő fényképezése akár kötetekre szóló témát is jelenthet valakinek, de tény, nem lehet a dolgot egy könnyű sétával elintézni. Az “Estebéd” enyhén ironizáló címadása és a “Gondoskodás FF-ben” nekem azt jelzi, van a szerzőben ilyesfajta szándék és ezt jó látni. A traktornyomok fura íve formailag is elüt a korábbi tájfotóktól. A lepusztult tanya (Őrizem a szemed) részlete is izgalmas kép, bár szerintem színek nélkül erősebb volna. Hogy a kiinduló képhez visszatérjek, az Estebéd valóban nem maga a tökély, vannak technikai és kompozíciós hiányosságai is, mégis figyelemreméltónak gondolom és a folytatásra biztatnám a szerzőt.

Horváth Péter


Dreamtime Art: Esőhívó tánc

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/dream.jpg

   “Az emberek azt mondják, a fotográfia nem hazudik, az enyémek igen. Ha a valóságra vagy kiváncsi, utazzál busszal” (David LaChapelle)

   Itt van már az ideje leírni, hogy a fényképen ábrázolt dolgok valóságosak, vagy sem, az nem esztétikai minőség, hanem stílus kérdése. Az abszolút valóság, már, ha egyáltalán volna ilyesmi, amúgy is elérhetetlen a fényképezés számára, hiszen egy térben és időben létező dolgot síkban ábrázolni eleve absztrakció. Nem is ez a cél. Ez egy hosszú mese, nem is mennék bele ennél mélyebben, most is csak azért, mert fölmerült, hogy az Esőváró... montázs-e, vagy valami más. Nos, én azt mondom, mindegy, ez egy kép, amit történetesen fényképezőgép segítségével hozott létre a szerző.

    Innen kezdve nekem tökmindegy, hogy ezer darabból rakta össze, vagy egyetlen felvétel és az sem számít, hogy melyik plugint használta. Kemény dolog ez, amikor elképzelünk egy látványt, vagy hangulatot és utána azt megvalósítjuk. A fantázia korlátlan, az eszközök végesek, küzdelemre, kompromisszumokra és néha kudarcokra is fel kell készülni, de azt mondom megéri. Ennél tán csak az a keményebb dolog, hogy a sok munkával létrehozott képről majdan egy szomorú sóhajtással be merjük vallani, hogy, hát, talán mégse...Fájdalmas, de le kell írnom, hogy amit ezen a képen látok, az nekem nem esőhívó tánc, nem varázslat, hanem egy izig vérig mai ember groteszk mozdulata, amit a kép kedvéért eljátszott. Kompozíció, helyszínválasztás, térbehelyezés, pillanat kiválasztása, technikai megoldás: jeles. Varázslat: három alá. Egy barátom mesélte, én már nem is emlékeztem rá, de állítólag egyszer egy zsűriben azt mormogtam magam elé, hogy minden olyan kép bírja a rokonszenvemet, ahol legalább kisérlet történt a varázslásra. Én kedvelem ezt a képet, minden hibájával együtt.

Horváth Péter



Miklós1976: Olajmező

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/XXX-362123.jpg

 A címadás önkényes, oda kellett írnom valamit, mert az mégis gáz, hogy egy képet úgy nevezzenek: 362123. Ez olyan sok számjegy, hogy arra gondolhat a járatlan szemlélő, valamiféle tucatárúról lehet szó, pedig minden szerző egyedit és különlegeset akar alkotni és én tisztelem ezt a törekvést. Azt a módszert már nem nagyon kedvelem, ahogy mostanság sokan kiirtják a file info minden adatát, mintha éppenséggel hadititkokat kéne megőrizni. Kérem higyjék el, a felvételi adatok semmiféle alkotói titkot nem lepleznek le. Ahol a kép valójában születik, az emberi agyba, a legádázabb computeres zsivány se jut be, kár azokat az információkat törölni. Én nem esek hanyatt attól, hogy ki milyen géppel fényképez, milyen objektívjei vannak, de megeshet, hogy tudok tanácsot adni abban, a meglévő cuccait hogyan használhatná ki jobban, vagy legközelebb melyik beállítást érdemes megváltoztatni.

Az ...Olajmező alighanem teleobjektívvel készült, a képpel kapcsolatos gondok nagyrészt ebből következnek. A motívum érdekes, a téma több rétegű, ez biztató dolog. Az első szint inkább poénkodás, a kőolaj és a növényolaj forrása egy helyen, de van ennek egy mélyebb rétege is. A természet (mégha kultúrnövény is) meg az ember alkotta durva gép egy együtt, ez izgalmas lehetőség, amit sajnos nem sikerült igazán meggyőző képpé gyúrni. A napraforgó, az erdősáv és a képmezőt uraló ég nagy horizontális foltjai eluralják a képet, a szivattyú innen úgy néz ki, mintha odarajzolták volna, nincs kompozíciós kapcsolat a képelemek között. A vidék békés nyugalma és a teljesen tájidgen monstrum ellentéte adhatná a kép feszültségét, de hogy ez érvényesülhessen, a szivattyúnak nagyobbnak és fenyegetőbbnek kéne lennie. Az égbolt színe valószínűleg az utómunka során lett ilyen, ez a lilás elszineződés nem igazán szerencsés. Az életlenség is hasznos kiemelő eszköz lehet, de ha csak úgy betéved egy életlen folt az előtérbe, az inkább ront a helyzeten. Csináltam egy “B” verziót, nem gondolom, hogy ez volna A Megoldás, de érdemes elgondolkodni rajta, hogy néha az is segít, ha a nem a kép egészét, csak annak egy részét változtatjuk meg.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/XXX-362123_B.jpg

Horváth Péter


Capriccio: Esti terefere

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/_capriccio_Esti_terefere.jpg

Különös volt olvasnom, hogy a digitális technika miatt elvesztettnek érez valamit a fényképezés örömeiből. Kicsit mintha a magamat is hallottam volna, ismerősek az érzések, de mindannyian tudjuk, a szép analóg világ se volt fenékig tejföl. Csak néhány apró “örömforrás”: elfogyott a filmem, alul/túlhívtam a negatívot, nem tudom rendesen elsötétíteni a fürdőszobát, kiégett az izzó a nagyítógépben, vagy éppen a klasszikus, ráömlött a hívó a legjobb ingemre helyzetek. Tény, akkor is volt gondunk, csak épp mindig másféle. Ami az anyaggal való közvetlenebb kapcsolatot illeti, abban viszont egyetértünk. Abban is megegyezhetünk talán, hogy a világban az egyetlen állandó dolog a változás, célszerű hát az adott kor lehetőségeit felmérni és használni. Az Esti terefere c. kép bármilyen géppel, bármilyen technikával is készülhetett volna, klasszikus technikát használ, a kép ereje a statikus és dinamikus képelemek kontrasztjára épül.  A digitális technikának köszönhetően vannak részletek az árnyékokban és (majdnem mindenütt ) a fényekben is. A filmes időkben ezt a Dulovits féle negatív hívón kívül mással nem nagyon lehetett volna megcsinálni. Itt most egy linknek kellen következnie a híres “sós hívóról”, de ilyent a neten nem találtam, akit érdekel régi szakkönyvekben kell utánanéznie. Irány a könyvtár! Tetszik a ...terefere magas gépállása és jó ötlet a hosszú expo is. Megmaradnak az emberi formák, de annyira már bemozdulnak, hogy ne konkrét alakokat érzékeljünk. Hasonlóan ahhoz, mint, amikor egy beszélgetésből kerek mondatok nem jutnak el hozzánk, csak csak szófoszlányok, a zsongás. A “B” verziónál a kép közepén (de csak ott!) egy kicsit megnöveltem a kép kontrasztját, hogy jobban érvényesülhessen az egymásba folyó alakok adta rajzosság. Nekem tetszik, de kérek egy sört.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/_capriccio_Esti_terefere_B.jpg

Horváth Péter


Gyökér: Vinye

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/vinye.jpg

Kevés kép van a galériájában, nagyon sokfélék, ráadásul a legutóbbi is majdnem két éves. Ennyi képből és ilyen távlatban enyhén szólva is nagyképűség volna véleményt mondani a munkáiról, inkább arra biztatnám, porolja le a fényképezőgépét, hadd lássunk új fotókat is.  A legutóbb feltöltött Vinye című kép jó alapnak tűnik a továbbiakhoz. A motívum végtelenül egyszerű, de remekül használja ki a növényzet és a napsugarak formai kontrasztját. Valaha az objektívek gyártói világméretű kampányokban hirdették, hogy a korszerű reflexmentesítő rétegeknek köszönhetően akár a napba is belefényképezhetünk. Ez akkor is csak reklámfogásnak volt jó és máig sem igaz teljesen. Vannak olyan fényviszonyok, amikor hiába a legkorszerűbb objektív, a képbe kerülő lámpa, vagy a nap fura fényfoltokat okoz a képen, de ez itt nem hiba, hanem találékonyan felhasznált lehetőség. A kép érdekes hatását éppen annak köszönheti, hogy a napküllők és a gyökérzet organikus formái ilyen szépen megvannak egymás mellett. Lehetne azon vitázni, hogy a fényforrás talán túl közel van a kép széléhez, talán jobb lett volna a kompozíciót fölül is lezárni, esetleg az előteret deríteni valahogy, de az már egy másik kép volna. Ez az erdei hangulat nekem így, ahogy van, tetszik, valahogy erdőillata van. 

Horváth Péter



Allegro: Árkád

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Allegro_.jpg

Kedves Judit, meg kell hogy mondjam, a téma sohase jön szembe a fotográfussal, “csak úgy” Nem gondolom amúgy, hogy ezzel valami teljesen újat mondtam volna, hiszen a bemutatkozásában is ott van a kulcsmondat; “ráleltem arra, amit reméltem”. Nagyon egyetértek azzal is, hogy a fotográfiának ebben az ágában a legnagyobb örömet éppen a felszabadult témakereső barangolások adják. A legtöbben ilyenkor valami olyasféle képet keresünk, amit gondolatban egyszer már megcsináltunk, vagy különféle emlékképekből képzeletben fölépítettünk. Ez még a legelkapottabb pillanatképekre is igaz, szinte akármerre járunk, bármit fényképezünk, végső soron mindig magunkat fényképezzük, vagy legalábbis az egyéniségünk valamely szeletét. A teljesség, egy képen belül szerintem illúzió, ilyesmit legfeljebb egy teljes életművön lehet számon kérni. Már, ha egyáltalán van értelme ilyet elvárni az egyén szintjén. Még egy pár rövid mondat a bemutatkozásával kapcsolatban, aztán visszatérek az Árkád című képhez. Fontos dolognak tartom az utókezelést, de nem gondolom jónak a képet “átlényegíteni”, legalábbis nem minden áron. Lehet a békés tóból is viharos tengert varázsolni a számítógépen, de akkor járunk a legjobban, ha az eredeti képben már meglévő dolgokat hangsúlyozzuk tovább. Felfokozzuk az eredeti hatást és tompítjuk azt, ami ez ellen dolgozik. Az árkádos kép szinte teljesen natúr és ez így van jól. A napsütötte háttér és az árnyékban zajló “cselekmény” közt akkora a kontraszt, hogy a sziluettszerű megjelenítés volt a legjobb módszer. Elképzelhető, hogy egy kicsit alacsonyabb gépállás jobb lett volna, de így is szépen kiemelkedik a gyalogos a háttérből. Az oszlopok jól tagolják a képet, a kórház ablakai megbontják a nagy fehérséget. Ritmus a ritmusban. nekem tetszik, hogy a jobb oldalon a kirakat zárja a képet. Azt nem sejthetem a táskás ember honnan hová siet, de ebben az árnyképben nekem ott van a városi ember magánya.

Horváth Péter


Zolti777: Nappalok éjszakáján

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Zolti-354560.jpg

Először 2011-ben írtam a képeiről, akkor az “Elfelejtett arc” kapcsán. Akkortájt még nem volt általánosan elterjedt a montázs a hazai fórumokon, feltűnő volt a kép míves kidolgozása és a szerző erős vonzalma a szimbolikus feldolgozások iránt. Az a kép még mindössze két komponensből állt, viszonylag egyszerű montázs volt, de szépen kidolgozva, és összeállítva. A technikája és a módszerei azóta látványosan fejlődtek, de a képzőművészet iránti vonzalom megmaradt. A mostani képek sokkal bonyolultabbak, többrétegűek, technikailag gondosan kivitelezettek. Az irányultság is változott, a szmbolizmustól a szürrealizmus felé tólódott. Spanyol kultúrkörben élő emberként természetes volna a “Dali-feeling” de, ha már képzőművész rokonokat kell emlegetni, nekem René Magritte képei jutnak eszembe, azok közül is elsősorban a Blood will tell című képre gondolok. A képzőművészet más ágaival való párhuzamokat, ha talán nem is ez a fotográfia kizálógagos célja, mindenképp hasznos dolognak tartom. Elsősorban azért, mert komplexebb gondolkodásra sarkallja a szerzőket, de azért is, mert így egyre többen érzik át, hogy a jó fotó sokkal több, mint a mindennapi valóság egy tetszőlegesen kivágott darabja. Van az úgy persze, hogy a “valóság” szinte tálcán kínálja a kész képet, de ehhez rengeteg dolognak kell együtt lennie. Elég egy HCB (na jó: Henri Cartier Bresson) képre gondolni, ahol látszólag minden véletlenszerű, de ebben a pillanatban mégis ott van összesűrítve egy egész kis világ. A Nappalok éjszakáján mind formailag, mind szinkezelésében szépen kivitelezett montázs, de egy kicsit még beárnyékolja a nagy festő előd hatása. Minden a helyén, minden rendben, csak az a bizonyos villanás kellene még, amikor az egymás mellé rendelt dolgok úgy forrnak össze, egyetlen egésszé, hogy az ítésznek eszébe sem jut elődök és képelemek közt kutakodni. A galériában újonnan látható képei közül nekem a Dad c. a legbiztatóbb. Kevés motívumból, nagyon egyszerű eszközökkel sikerült kimondhatatlan dolgokat kimondania.

Horváth Péter



Régebbi képértékelések >>>


számláló