Cikkek / Képértékelés 09. 12.

Képértékelés 09. 12.

2013-09-12 00:00:00

 

 

Guriga: Kőbányai emlék

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Guriga-362677.jpg

Rendet rakni a káoszban, egyensúlyt az öszevisszaságban, meglelni az emberi történetek nyomát a néptelen terekben, ezzel birkóznak, akik ilyen helyeken fényképeznek. Jó helyszín az elhagyott régi gyárépület, a hozzátoldott könnyűszerkezetes lépcsőházzal. Azt sejtem, ez egy kültéri paintball pálya lehet, ahol pénzért fájdalommentesen bárki lelőhet bárkit, ráadásul büntetlenül, de ez nem is lényeges. Meglepő a kép rendezettsége, minden vonal, folt a megfelelő helyen, a tónusvilága markáns, de mindenütt van részlet, ahol kell. Gondos utómunkára vall, de ezt ne tessenek se dicséretnek, se feddésnek gondolni, ez így van rendjén, mindig így kéne lennie, ha valaki kiad egy képet a kezéből. Fontos az árnyékok szerepe a képen, így válik a folt/vonal rendszer személyes térré, valódi emlékké. A középső árnyék elhelyezése nagyon ötletes, szépen keveredik a forma a háttérrel. A csoport a bal oldalon túl zárt, szinte egyetlen folt az egész, ezt jó lett volna megbontani. Már az elég lett volna, ha közülük valaki fölemeli a kezét, vagy egy fél lépéssel eltávolodik a többiektől. Szép munkának gondolom így is a képet, de fölhívnám a figyelmét, hogy a helyszín további lehetőségeket is kínál. Érdemes volna azt a fura lépcsőházat és a bekúszó növényeket ujra megnézni. Vigyázni az orvlövészekkel!

Horváth Péter


Asteria, Párhuzamos értékelés

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Aster-358905.jpg

 

 Eredetileg a 357855-ös képről akartam írni, de ahogy tovább nézelődtem a galériájában föltűnt, hogy a 358905-ös fotón ugyanaz a modell szerepel egy egészen más szinvilágban.  Ne tessenek félreérteni, én ebben semmi rosszat nem látok, a szerzőnek szive joga, hogy ugyanazt a neki kedves képelemet több kompozícióban is felhasználja.  A kérdés legfeljebb annyi, hol, hogyan és persze az is, valóban illeszkedik-e az új környezetbe. Az egyik képen igen, a másiknál már kevésbbé. Az alap egyértelműen azonos, mind a két kép egy szép női félaktból indul ki és mindkettő montázs, két réteg összedolgozásával készült. A 855-ös meleg szinekkel és lágy tónusokkal operál. Tetszik nekem, hogy a virágmotívum (ismerős egy korábbi csendéletéből) úgy néz ki, mintha a ruha dekoltázsa lenne, kár, hogy ugyanakkor elvesztek az arc és a haj finom részletei is. A témaválsztás indokolja az érzelemdús feldolgozást, de a dolog átcsúszik érzelgősségbe. A 905-ös kép kicsit markánsabb, rajzosabb növényi ornamentikát használ, de ez sokkal jobban szervül az eredeti képpel. Az apró levelek, ágak szerencsésen bontják meg a nagy homogén felületeket, érintetlenül hagyva az arcot. Jobb a színválasztás is, ez a kép, érzelemdúsabb, intimebb, mélyebb, mint a másik. Érdekes megfigyelni, hogy ugyanazokból az alapokból kiindulva, egy kicsi változással mennyire más végeredményre juthatunk. Ez csak erősít engem abban a hitben, hogy fontosak a jó, merész ötletek, de a sikeres képhez kell még az állandó odafigyelés és a részletek finom kidolgozása is.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Aster-357855.jpg

Horváth Péter



hornist: Jelenlét

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/_hornist_356691.jpg

     Ültünk a kora reggeli, még néptelen plázában, idétlen, dizájnolt, kényelmetlen székeken és  a fotográfiáról beszélgettünk. Stílusirányzatokról, trendekről, egyéni lehetőségekről, az analóg és a digitális fotográfia közti (képzelt) ellentétről, meg sok minden másról is. Nem is volna rendes dolog eltagadnom, hogy a Jelenlét c. képben az én kezem is benne van. Mármint árnyékilag. Zsoltot ismerem jóideje, nyitottam már meg kiállítását is, de a nicknévre nem emlékeztem, találomra kattintottam rá, amikor a galériák közt bóklásztam. Olyan képet kerestem, amiről érdemes írni, mert a konkrét fotó apropóján szóba lehet hozni általánosabb dolgokat is.

    Esetünkben a fotográfus jelenlétét a mindennapi valóságban. Sokan fényképeznek úgy, hogy megosztják az életüket, van egy hétköznapi, munkás létük, amikor idejük sincs elővenni a fényképezőgépet és csak néha, szabadidejükben hódolhatnak a szenvedélyüknek. Őket szokták, kicsit pejorativan “vasárnapi fotográfusok”-nak nevezni, de nekem eszem ágában sincs bántani őket, köztük ugyanúgy vannak kiváló mesterek, mint ahogy a nagy “profik” közt is akadnak jelentéktelen kóklerek. A jelenkét a fontos, hogy az ember ne csak simán lereagálja a környező világ történéseit, esetleg felvegye a majd egyszer lefényképezendők végtelen hosszú listájára, hanem képes legyen a benyomásait képpé fogalmazni. Akkor és ott.

    Ültünk és beszélgettünk, Zsolt meg egyszer csak előkapta a gépét és lefényképezte azt a fura fény-árnyék játékot az asztal mellett. Az egy széklábon kívül semmi konkrétum nincs a képen, mindennek csak az árnyéka látható, de olyan izgalmasan vegyül egymásba az árnyék és a valóság, hogy érződik a rideg enteriör és a napfény ellentéte. A nap mindig győz.

 Horváth Péter



Böngészke: Tavaszváró

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/BNG_355982.jpg

    Először nem vettem észre a női arcot az ágak között, olyan szépen rajzosra van halványítva, a szemvonal pedig követi a fák irányát. Nekem úgy is tavaszváró volt, az egy pont felé mutató ágakkal és a mögülük előbújó fénnyel, de, ha szerző így gondolja, hát legyen. Nem állapítható meg pontosan, mennyit kellett igazítani az alapképen, hogy a fák így hajoljanak össze, valamennyit biztosan, de ez nem számít. Van úgy, hogy a kép átalakítása messziről üvölt és van úgy, mint ebben az esetben, hogy sikerül annyira harmonikusan megcsinálni, hogy eszem ágában sincs gondolkodni rajta, ezt fogadom el természtesnek.

    Én egy kicsit jobban vonzódom az egyszerűbb képeihez. Gyönyörű részleteket talál meg és imponáló biztonsággal formálja képpé a más számára észrevétlen finomságokat, de a montázsait sem érzem idegennek. Ugyanabban a hangnemben szólnak, mint a csendéletek (szerintem moll) a szinkezelésük magabiztos, igen ritkák a túlbonyolított megoldások. Az “emberes” fotók esetében néha érzek egy kis bizonytalanságot, ott nem mindig sikeres a legtöbb képén remekül működő markáns technika és nem tesz jót az utólagos képmódosítás sem. Hogy a dolgok még bonyolultabbak legyenek; mégis a portréi közt találtam meg a galériája tán legmegindítóbb képét. Nem vagyok az a meghatódós alkat, de a BUÉK című képen nagyon hosszan elidőztem.

    Visszatérnék most már a “Tavaszváró”- hoz, ahonnan indultunk. Először: formailag és tartalmilag is átgondolt, szép munkának tartom. Másodszor: fölöslegesnek érzem a kép utólagos strukturálását, engem zavar a hótól teljesen idegen anyagszerűség. Harmadszor: utólagos engedelmével, csináltam egy “blue” verziót is a képből. Nem útmutatásnak, még csak nem is tanácsnak. Csak játékból. Mert játszani jó dolog.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/BNG_355982_blue.jpg

Horváth Péter


Miky: Kőbánya blues

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Miky.jpg

 

    Ez a KÖKI Terminál környéke, sokszor járok arrafele biciklivel, sőt tavaly volt ott egy sikeres kültéri vakus workshopunk is. Senkinek nem esett semmi baja. Tagadhatatlan, hogy nem egy szívderítő környék. de tanusithatom, hogy senkit nem ettek meg a vad bennszülöttek. Szeretjük mostanság a  lepukkant, külvárosi helyszineket, kezd ugyan már leáldozni a divatja, de még tartja magát a trend, hogy minél csúfabb, annál szebb. Kell egy kis veszélyérzet, egy kis adranalin, de azért az igazi veszélyt tényleg jobb elkerülni. Az a hely a gyorsforgalmi út alatt, ahol a Kőbánya blues c. kép készült tényleg sok képi lehetőséget kínál.

 

    Köröttünk tele van minden ellentétekkel, változásokkal, mondhatjuk azt is, az egyetlen állandó dolog a világban maga a változás. Ha egy kép csak foltok, vonalak, fények esztétikus együttesét mutatja, lehet szép, tán érdekes is, de inkább nevezhetjük vázlatnak, tanulmánynak, mint maradandó, megrendítő alkotásnak. A helyszín érdekes és tele van izgalmas részletekkel és ellentétekkel. Az egyik mindjárt a szép ívű vasbeton szerkezet és a lepusztult környék ellentéte, a mérnöki alkotás és a “népművészet” együttese. A másik az épített szerkezet és a növényzet ellentéte, majdnem azt írtam, harca, ami persze inkább nyáron látható, de olyankor fantasztikusan néznek ki a vadszőlővel benőtt kerítések és betongerendák. A helyszínválasztás nagyon jó, ez egy valóságos kincsesbánya, ha valakit vonzanak az ilyen témák. Ahhoz azonban, hogy ebből tényleg ütős kép legyen, elmélyültebb munka kellene. Érdemes volna visszamenni alkonyat felé, amikor szinte vízszintesen kapja a fényt és ujra körülnézni. Akkor nem kellene küzdeni az utómunka során, hogy az égbolton is legyenek részletek. A fekete-fehér technikát jó választásnak gondolom.

Horváth Péter



Csutka: Álmodik a lány

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/C_csutka.jpg

Az Álmodik a lány c. kép 2013 júliusában került fel a netre, a másik (B) fotót több mint tíz évvel ezelőtt az egyik magyar napilap gazdasági melléklete közölte. Ebből nem csak az világlik ki, hogy azóta sincs eurónk, de az is, hogy a lányok mindig nagyon hasonló pózban álmodnak, főleg, ha tudják, hogy közben fényképezik őket. A párhuzam itt véget is ér, a két képnek tényleg semmi köze egymáshoz. Az egyik fotó egy gazdasági cikk illusztrációja, mondjuk ki, egy pénzért előállított “vizuális termék”, a másik, Csutka 361694 számot viselő képe pedig szuverén alkotás. Ilyen esetben nincs semmiféle előzetes elvárás, vagy megfelelési kényszer, a kép a szerző hangulatát, világlátását van hivatva tükrözni. Ez nagy könnyebbség, hisz a felhasználható vizuális eszközök tárháza szinte végtelen és a fotográfus teljesen szabad a témaválasztásban, de ebben a nagy szabadságban nem mindig sikerül eligazodni. Terjednek a montázsok. Egyre kevesebben merik elhinni, hogy a pőre valóság is hordozhat önmagán túlmutató jelentést, egyre többen gondolják, hogy bele kell rakni a képbe még valamit, hogy “művészi” képet kapjanak. Ennek általános igazságát erősen vitatnám, de a tendencia ettől még élő. Abba már kevesen gondolnak bele, hogy a montázs sokkal több, mint két, vagy több képelem egymás mellé rendelése, vagy egymásra rétegelése.  Itt minden apróságnak jelentése van, a párna mintájának, a modell testtartásának, de még a háttér tónusainak is. Az álmodó lány póza hiteles. (Magzatpóz a neve, itt kicsit túl szabályos, de ezen átsiklanék)  A modell oldott harmonikus tartása és a háttér komorsága azonban inkább gyengítik, mint fokozzák egymás hatását, a részletek még nem állnak össze magasabb egésszé. Kár pedig, mert a kidolgozás gondos, a tónusok, a világítás mind rendben, de a befejezésig még szerintem aludni kell párat. Higgye el, semmi gond, álmaink még vannak.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/B.jpg

Horváth Péter


 Kate64: Utolsó igazítás

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/kate64.jpg

 Repülni jó dolog, hisz az maga a szabadság, a hőlégballonnal meg különösen, hisz nincs előtte se reptéri macera, se poggyászfrász, ami meg tudja keseríteni a legszebb élményeket is. A fölülnézet is érdekes perspektíva, sose fogom elfelejteni, mennyire meglepő, ujszerű látvány volt a legismertebb bajai utca is, amikor először láttam madártávlatból. Élt is ezzel a lehetőséggel szépen, van jópár ilyen kép a galériájában. Kár, hogy  egy rövig repülés alatt ritkán van mód, hogy tökéletesen megformált képek készüljenek, hisz a felszállás ideje az időjárástól függ, nem attól, hogy mikor vannak ideális fényviszonyok. Örülök, hogy az előkészületeket is fényképezte, ez az egyik legizgalmasabb rész. Érdemes itt egy kis kitérőt is tenni, mert tanulságos a dolog. Sokan, főleg, akik nem hivatásszerűen fotóznak eseményeket, úgy gondolják, hogy a történések csúcspontját kell elkapni, ha jó képet akarunk. Ez gyakran így van, de még többször nem. Én riporterként úgy éreztem, sokszor többet mond el a lényegről és izgalmasabb látvány az, ami az “esemény” előtt vagy után történik, mint maga a nagy attrakció. Az “Utolsó igazítás (2)” nem hibátlan kompozíció, az árnyalakok elhelyezkedése lehetne jobb, a mozdulatuk sem tökéletes, kicsit összemosódnak a ballon szerkezetével. Ha valaki próbált már ilyesmit, az tudja, hogy itt sok lehetőség nincs az igazgatásra, kompozíciós finomságokra, vagy akár rendezői intrukciókra, gyorsnak és hatékonynak kell lenni. A látvány mégis érdekes, szépek az ívek, az egész kép nagy kéksége is izgalmas. Most már hamarosan következhet a repülés is.

Horváth Péter



94seva: Foltvarrott

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/94seva.jpg

Ha fejreállított képet látok, mindig azzal szoktam kezdeni, hogy talpra fordítom és megnézem, milyen volt az eredeti látvány. Most is ezt tettem, de nem azért, hogy utána cikizzem a szerzőt, hogy nem tett mást, csak, fogott egy középszerű képet, tekert rajta egyet és lám, mi lett belőle. A “Foltvarrott” , bár a címét sajnos nem értem, nekem tetsző szép munka, de nemcsak ezért akarok írni róla. Fölvetődik sokszor a fotográfia kapcsán a tudatos alkotás és a “talált kép” ellentéte, már szinte szekértáborok vannak, egymásnak feszülő csoportok, mindenki a saját egyedül üdvözítőnek hitt tételeit mantrázza, de soha, senki nem hallja a másik érveit. Már persze, amikor egyáltalán vannak érvek. Valójában a műalkotás és a síma “mezei” fénykép közti határ nem ott van, hogy a kép tudatosan a vagy a véletlen folytán jött-e létre. Van, hogy valaki kigondol és tudatosan megvalósít egy képet, aztán a végeredmény mégis kiábrándító. Van, hogy valaki csak úgy fényképezget és  remek képet produkál. Az ilyesmi egyszer kétszer megesik, de hosszú távon, mondjuk egy teljes szerzői életműben már nem. Nagyobb távlatban csak a rendszeres, tudatos munka ÉS a villanásszerű hirtelen ráérzés ( szólíthatjuk ihletnek is) együtt fog maradandó képet létrehozni. Tehetség és képzelőerő nem akadály! Ha már lefényképeztünk valamit, a továbbiakban ezt nyugodtan tekinthetjük a valóság egy darabjának és szabadon tovább alakítható. Az eredeti, kicsit esetleges fotóból, tudatos utómunkával itt érdekes fénykép lett. Jó, ahogy a szürke környezetből előbukkan a kékség és a téglafal vöröse, a siető emberalak is meggyőző. De, ahogy a többi utókezelés, képmódosítás, átszerkesztés, ez sem csodaszer. Nem lenne jó, ha mostantól mindenki úgy gondolná, ha fejreállítom a világot, akkor minden rendbejön. Mert nem.

Horváth Péter


bollaci: Kapolcs

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/bollaci.jpg

 

 

Kapolccsal kapcsolatban vegyes érzelmeim voltak. Rosszul viselem a tömeget, a tolongást, a tahókat, ugyanakkor nagyon jó érzés szabadon csapongva bele-bele kóstolni a sokféle zenébe, színházi produkcióba, ismeretlen emberekkel szóba elegyedni. Csupa ellentmondás az egész szituáció. Talán ez fogott meg bollaci képében is. A környék, a falu, az oromfalas házak, mind csupa megszokott dolog. A tetőn a szokott egyenszürke pala, még a randa légvezetékek is ugyanazok, mint másutt. Ebbe a sivárságba szinte berobban a vöröshajú bábú, mintha elém toppanna valaki, hogy  hé, pajtás, gyere be hozzánk egy pohár borra. Kellően közel van ahhoz, hogy viszonylag nagy legyen a képen, de nem túl közel, mert akkor elnyomná a többi képelemet. A fejtartás is szerencsésen (remélem inkább tudatosan) rímel a háttér formáira. A fényviszonyok nem lehettek ideálisak este fél kilenc fele amikor a felvétel készült és ez nem vált a kép előnyére. Az égbolt nyilván túlexponálódott és hosszas utókezeléssel lehetett csak részleteket “varázsolni” bele. Ilyenkor jól jönne egy állvány és a sokat emlegetett hdr technika, amivel a kép minden bizonnyal még meggyőzőbb volna.

Horváth Péter

 


 MLM: Vas út

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/vasut.jpg

    Lehetne itt pár szót a “tökély veszélyéről” írni, de azt csak röviden.  A mély, szinte baljós egek és a vakító falak kontrasztja egy ideig érdekes, de óvatosan kell vele bánni, mert a hatás könnyen átfordul és modorossággá válik. A HDR-ről van szó természetesen, amit egyre többen, egyre gyakrabban használnak és, valljuk be, nem mindig átgondoltan. Úgy tűnhet, hogy minden köznapi látványból pillanatok alatt bombaerős képet csinál, de ez nem igaz. Ha nem olyan fotóhoz használják, ami témájában, kompozíciójában ehhez illeszkedik, a HDR csak mosolyogtató díszletet “varázsol” a legszebb tájképből is.

   A múlt század hetvenes éveinek halszemőrülete rég lecsengett, legalábbis azt hittem, de  mostanság ujra látom a görbe tornyokat és az ívben hajló villanyoszlopokat a képeken. Érthető, hisz a nem full frame gépekhez ez a legkönnyebben, legolcsóbban elérhető erős nagylátószögű lencse, de óvatosan kell vele bánni. Sem a tónusok, sem a perspektíva kezelésében nincsenek univerzális, bármilyen célra, bármikor bevethető eszközök. A technika átgondolatlan használata csak ideig-óráig ad jó eredményt, az ujdonság varázsa hamar elmúlik és marad a közhely, a sablon. Kétlem, hogy bárkinek ez volna a célja.

    A Vas_út c. kép ritka és kellemes kivétel. Halszem is, HDR is, de a nézőpont megválasztásával, a markáns előtérrel a látvány mégis újszerű, szokatlan lett. Erős hangsúlyt kapott a sinek rozsdás barnája és ezt jól emeli ki a háttér kéksége, a (remélem) tudatos szinkezelés. Bevallom, eleinte kicsit zavart a sok görbület, de a látvány végül csak meggyőzött, már azt se bánom, hogy lehajlik a horizont az ég súlya alatt. Most már úgy gondolom, hogy ezek a sinek is találkoznak a végtelenben.

Horváth Péter


Pediater: Este

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/Pediater.jpg

Ilyen erdő pedig nincsen, mondaná valamikori fotószakkörvezetőm, a tudós, tanár Béla bácsi. El van szűrve fiam, nem figyeltél a beállításokra, ilyenkor nem szabad az automata színhőmérsékletet használni. ha RAW formátumban fényképeztél, talán még lehet segíteni rajta,... de itt már vitába kell szállnom régi mesteremmel. Ez az erdő igenis létezik, itt van előttem a monitoron. ha akarom ki is nyomtathatom és kiakaszthatom a falra. Az igaz, hogy ez nem az az erdő már ahol a fénykép készült, erre nincsenek turistajelek és nem jön az erdész a terepjáróval.  Ez az az erdő, amiről egyszer tán álmodtam, vagy ahol egyszer (majdnem) eltévedtem gyerekkoromban. Lám, máris itt vagyunk kedvenc vesszőparipámnál, az igazság és a “képi igazság” közti különbségnél. Teljesen mindegy a fotográfiának ebben a szegmensében, hogy milyenek voltak az eredeti szinek, mint ahogy az is, hogy a kamera beállításaitól, vagy az utómunkák során lett ilyen a színvilága. Ez nem dokumentumfotó és nem is tankönyvi ábra, ez egy kép, ami történetesen fényképezőgép segítségével készült. Hangsúlyoznám itt a segítség szót, mert a technika ismerete és átgondolt használata tényleg szükséges a jó kép elkészítéséhez. Szükséges segítség, de önmagában nem elegendő.  Kell hozzá a “szerzői vizió”, a vélemény a világról és kell a tudatos munka is a megvalósításhoz. Az Este c. kép, nem hibátlan munka, ehhez a hangulathoz valamivel oldottabb, bonyolultabb kompozíciót társítanék. Arra is gondoltam, hogy a négyzetes formátum indokolatlanul zárt szerkezet, túl befejezettnek tűnik.Tovább nézve a képet most már inkább egy családi fotóra emlékeztet, egy szép idős párra, akik együtt “őszültek” meg. Éljenek soká, egészségben.

Horváth Péter


 

Levus: ISS

 UserFiles/Image/07_kepertekeles/_997/levus.jpg

Sok éve már, amikor megláttam, hogy az egyik első éjszakai képemen a kerek holdból kajla kifli lett, teljesen le voltam lombozódva. Tudtam persze az okát, de mégis nagyon zavart. Szerettem volna olyannak látni a képen is a vízparti tájat, mint a valóságban.  Azt hiszem, akkor éreztem át először, hogy a látvány, amit szabad szemmel érzékelünk és a kép, amit ebből létrehozunk, nem ugyanaz. Nagyon nem ugyanaz, még ha mindkettő ugyanabból a nagybetűs VALÓSÁGBÓL származik is. Ez igaz a legegyszerűbb “pillanatképre” is, hiszen az is csak egyetlen önkényesen kiválasztott szelete a nagy egésznek, de különösen szembetűnő a hosszú expozíciós idővel készült képeknél.  Az első olyan képek láttán, ahol csíkot húztak az égitestek, még ájuldoztunk, annyira ujszerű volt a hatás. Most már sokan megtanulták a módszert és ez jó, mert az asztrofotográfia túllép a kuriózum szintjén és mostantól a látványból létrehozott képi minőség a fontos. Az éjszakai égbolt fényképezésénél érdemes gondolni rá, hogy legyen valami mozdulatlan, felismerhető, állandó dolog az előtérben, ez itt megtörtént. A kis templom megvilágítása és képbe illesztése nem ideális ugyan, de mélységet ad a kompozíciónak. A főszereplő és címadó ISS (írjuk ki rendesen is: International Space Station) ugyan csak egy szaggatott vonal a képen, de ezzel a háttérrel együtt grandiózus látvány. Egyszerre érezzük,  milyen messzire jutottunk és azt is mennyire aprók vagyunk a Nagy Egészhez képest. Utóirat: Semmi baj nincsen a repülőgépek nyomával. Ott a helyük, hozzátartoznak a képhez, sőt, így lesz a fotó még több rétegű. Előtérben a kápolna, tízezer méteren a gépek, 370 kilométer magasban az ISS és háttérben a végtelen. Mi kell még?

Horváth Péter


Régebbi képérékelések >>>

.


számláló