Cikkek / Képértékelés 2011. 11. 29.

Képértékelés 2011. 11. 29.

2011-11-29 00:21:00

Szalkai: Városi impressziók 3
UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311547-szalkai.jpg

Piet Mondrian hatvanhét éve halt meg, de a hatása máig tart a képzőművészetben és ez valószínűleg még nagyon sokáig így lesz. Az 1920-as évektől kizárólag tiszta alapszineket használt a képein, fehér alapon négyszögű síkokat fekete egyenesekkel elválasztva egymástól. Szinte hallom a morgást, hogy miféle képbírálat ez, ne holmi holland festőről beszéljünk, hanem a konkrét fotóról, a Városi impressziók 3. című képről. Arról beszélünk. A fotográfia fiatal művészet, sokáig kereste a helyét a többi művészeti ág között. A kezdeti időkben rengeteg dolgot egyszerűen átvett a fotó festészetből, később a festők kezdték felhasználni a fotószerűséget (hiperrealizmus) aztán fotográfusok kezdtek rajzolni a képbe, festők fotográfiát csinálni.... szóval, mindenki, mindenkivel. Ez jó, mert a legizgalmasabb dolgok gyakran a művészeti ágak határterületein, a művek egymásrahatásából keletkeznek. A mondriani kötődés azonban inkább látszat. A kubizmus a valóság formáinak végletes leegyszerűsítésével jutott el a tisztán mértani formákhoz. Szalkai képeinek igazi szellemi elődje a Neue Sachlicheit, magyarul Új Tárgyiasság nevű fotográfiai irányzat, az f64 csoport és főleg Edward Weston. Ők voltak, akik azt mondták, a fotónak nem kell a festészetet utánoznia és bebizonyították, hogy a természetből kiragadott formák, tárgyak, vagy azok részletei absztrakt hatást keltenek. Ezek az árnyékokkal szabdalt, elsőre absztraktnak tűnő képek Szalkai galériájában valójában tárgyfotók és megvan bennük a lehetőség a legszebb westoni hagyományok folytatására. Néhol botladozik kicsit a dolog. A Városi impressziók 3. nem a legsikerültebb ebből a témából, a kép szinte szétesik egy sötét és világos részre, de az anyagszerűsége és izgalmas formái így is reménytkeltőek. Kíváncsian várom a következő munkáit.

Horváth Péter


 

Rush : Bembridge..

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311531-Rush.jpg

Zoller Csaba, "Rush" néven publikál ezen a fórumon, de mindössze két képet találtam a galériájában. Mindkettő tájkép, hasonló kompozíciók, a horizont a kép alsó harmadában, a kép nagyobb részét az ég tölti ki. Mindkettő szépen térben komponált, nem síkban kivágott részei a tájnak, van előtér, háttér, a képek szinvilága harmonikus, a technika kezelése magabiztos. Fiatal embernek nézem a portréja alapján, ehhez képest ezek a képek nyugodtak, letisztultak. Már-már túl nyugodtak. Én szivesen látnék olyan képeket is tőle, ahol átszűrődik valami az egyéniségéből, a tájhoz való viszonyából, valami személyesebbet, vagy váratlant, vagy szokatlant. Feltűnt viszont valami, ami a magyar fotósoknál ritka: nem ad olyan címeket, hogy "naplemente", meg "táj, fákkal" ezektől én mindig hidegrázást kapok, hanem szépen pontosan megnevezi a helyet, ahol a kép készült. Nagyon rokonszenves szokás, mindenkinek csak ajánlani tudom. A jó fotónak, bármennyit hangsúlyozzuk, hogy önálló műtárgy, van egyfajta dokumentum értéke is, ehhez pedig nem árt, ha később is tudni lehet, hol készült és mikor, személyek esetén azt, hogy ki van rajta.

Horváth Péter


bipihu : Kézfogások

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311514-bipihu.jpg

A nyaktilót egy francia orvosról, Joseph-Ignace Guillotin-ról nevezték el, aki korának híresen emberséges és kiváló tudósa volt. Ő volt az, aki a 1789-ben javasolta a francia nemzetgyűlésnek, hogy a halálra ítélt embereket az addigi módszerekhez képest kevésbé fájdalmas eszközzel, nyaktilóval végezzék ki. A szintén fájdalommentes és ráadásul sérülést sem okozó csoportos lefejezés a mai fotográfusok találmánya. Bocs a történelemórába oltott olcsó viccelődésért, a szerzőt nem akarom bántani, de a képpel komoly gondjaim vannak. Két fiatal pár közeledik, az öltözékük érdekes, a mozgásuk lendületes, a világítás megfelelő, a gép beállításai rendben, jó pillanatban is exponál. Elkapta, amint a két szélső figura sarka egyszerre ér le, ez jó reflexre vall. De miért kellett levágni a fejüket? Arra gondolok, talán így akarta a figyelmet a kezek szép ritmusára terelni. Az a ritmus valóban szép, de akárhányszor ránézek erre a fotóra, ha akarom, ha nem, mindig "továbbgondolom" a képet, keresem a folytatást. A figyelem terelése helyett ez a vágás a képen kivülre viszi a fantáziámat. Mutatok egy példát a vágásra, egy André Kertész fotón.A Törött pad című 1962-es képen is le van vágva a figura feje, de olyan módon, hogy ezzel éppen a lényegre irányitja a figyelmet, adott esetben a háttal álló ember kéztartására. A törött pad csak mellékszereplő.

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311514_Kertesz.jpg
Talán itt is kiderül, hogy a merész vágás rengeteget dobhat egy képen, de sokszor látni olyat, hogy tönkre is teheti. Sokan úgy gondolják, a vágást valójában a keresőben kell elvégezni, azzal, hogy már felvételkor pontosan körülhatároljuk azt a részét a valóságnak, amit a képen látni szeretnénk. Ez alól természetesen lehet kivétel és a kép végső megformálásánál a vágás is az alkotómunka része lehet. Csak tessenek vele óvatosan bánni. Balesetveszélyes!

Horváth Péter


durcka : Csókolj

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311494-durcka.jpg

A tündérszép királylány megcsókolja a daliás királyfit, aki ettől egy szempillantás alatt randa varangyosbékává változik.... Mindig elszégyellem magamat, mikor ilyen mondatokat írok le és engesztelésül ideidézem egyik kevenc versem részletét Weöres Sándortól:

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.


A mesénél szebb dolog nem nagyon van ebben a földhözragadt világban. Szükségünk van rá, hogy néha, ha csak egy kicsit is, újra gyerekek legyünk és újra tudjunk hinni a csodákban, tündérekben, felhőtlen szárnyalásban. A mesénél komolyabb dolog nincs a világon. Figyelni kell minden szóra, minden rezdülésre, minden apró részletre, mert a mese anyaga, -a képi meséé is- sérülékeny, kényes anyag, könnyen szétfoszlik. A fotográfia ráadásul szó szerint a valóságból veszi az anyagát és a nyers anyagszerűség néha ellene dolgozik a fantáziának meg a szárnyalásnak. Ha azt akarjuk, hogy a mesénk igaz legyen /persze, hogy azt akarjuk/ már a képelemek kiválasztásánál vigyázni kell, mert sokszor megesik, hogy ami gondolatban, vagy szóban összeillik, az a képen már disszonáns. A kiválasztott képrészletek összedolgozásánál pedig az apró részletek pontos és gondos, majdnem azt mondtam hiteles illesztése a legfontosabb. Weöres Sándor talán megbocsátaná, hogy az ő versbéli malacával példálózzak: Úgy kell arra a malacra szárnyat varázsolnunk, hogy tökéletesen illeszkedjen és tényleg tudjon repülni vele. Legalább a mesében. A Csókolj c. képéről kezdtem írni, de látom, sok hasonló munkája van és ez a vonulat nagyon rokonszenves és biztató. Időnként még keresi a hangját, néha kiesik a szerepből, vagy akaratlanul / ? / iróniába fordul a dolog, de ezt érdemes folytatni. Van a békás képnek egy csomó hibája, mint például az arcot durván elvágó kemény fény, vagy a semmiből előbukkanó kéz, de mégis jót mosolyogtam tőle és elgondolkodtatott. Köszönöm. Vigyázzon az úton, a meseerdő nem teljesen veszélytelen, a varázslás pedig komoly dolog. Járjon szerencsével.

Horváth Péter


humor : Júlia

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311484-humor.jpg

Füstölgök mindig, hogy újra itt egy kép, ahonnan kitörölték a file infot, hát hogyan adjak tanácsot annak, aki titkolja a felvételi adatokat. Most aztán nem lehet egy szavam se, Júlia portréja mellett teljes az adatsor, minden megvan: idő, rekesz, ISO érték, váz tipusa, objektív fajtája, gyujtótávolság, szóval ahogy kell. Csakhogy! Van itt egy apróság, ez az adatsor hibás! Kezdő amatőr fotósként, amikor nemhogy automata gépek nem voltak, de fénymérőt is csak a kirakatban láttam, megtanultam, hogy a helyes expozició, direkt napfénynél: ISO 100, 1/250 mp, 8-as rekesz. Ez állandó érték, sokezer éve nem változott. Ennél a képnél ugyanezeket az értékeket jelzi a gép, meg azt is, hogy nem volt vakuhasználat. Ez a kép nem készülhetett direkt napsütésben, ahhoz az árnyék túl lágy. Most már nemcsak a politikusok és bolti eladók akarnak átverni, hanem a saját számítógépem is? Nem ragozom tovább, a helyzet valójában egyszerű: a fotó műtermi vakuval készült, onnan ez a szép lágy fény. A géphez kapcsolt studióvakut nem jelzi a file info. Napfénynél egyébként csak egy pici fehér csillanás volna a szemében, de ezen a képen látszik a fehér ernyő, ami a vaku fényét megszórta. A kép kedves, bár a "portré" megnevezés ebben a korban erős túlzás. Ilyenkor még csak a szülők, nagyszülők és a közvetlen hozzátartozók tudnak fontos dolgokat, egyéniségjegyeket "belelátni" a képbe.
/Lásd még: tiszta anyja!/ A kompozició is rendezett, szépen dől a szemvonal, a baba csodálkozó, nagyra nyilt szemmel néz a világba. Picit táskás a szeme alatt, de istenem, nehéz napja volt, elmúlik az ilyesmi. Még két megjegyzés: kevesebb fény is elég lett volna, nem kell mindig mindent teljesen kivilágítani, a másik, bizsu nem való egy csecsemő nyakába, még akkor sem, ha a nagymamának tetszik. És végül: ez a kép valószínűleg csak tréfából került ide képbírálatra, de valamilyen tanulsággal talán mégis szolgált. Ha mással nem is, tudják: ISO 100, 1/250 mp, 8-as rekesz. Napfénynél mindig bejön.

Horváth Péter


havasig : István akna

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311435-havasig.jpg

A pécsi Gróf Széchenyi István Akna, ismertebb nevén, az István akna, az egyik legszebb ipari műemlékünk és ennek megfelelően sokat fotózott helyszín. Mozgalom is indult a megmentésére, születtek nagyralátó tervek, de az ilyesmihez rengeteg pénz kellene és valahogy mindig akad valami fontosabb dolog. Hiába keresgéltem a neten, igazán jó képet nem találtam az épületről. Nem csoda, nehéz fényképezni, mint a legtöbb magas építményt. Az építészeti fotográfiában, nagyon leegyszerűsítve, kétféle megközelítés képzelhető el. Az egyik, hogy "talált tárgy"- nak fogom fel azt az épületet és kedvemre alakíthatom, a saját művészi felfogásom szerint, a másik az objektív irányzat tiszteli az eredeti látványt és megpróbálja híven visszaadni az eredeti formát és arányokat. Az ideális persze a kettő ötvözete lenne, de az csak elméletben létezik. Az épületfotó külön szakma, de annyit legtöbben tudnak, hogy az épület függőleges tengelyének és az érzékelő síkjának párhuzamosnak kell /illene/ lennie. Ha nem, akkor az épület formája torzul. Ilyenkor jönnek a DSLR kategóriában a tilt és shift objektivek, vagy a "nehéztüzérség", a dönthető hátfalú műszaki gépek. Vagy az utólagos perspektiva korrekció, valamelyik szerkesztőprogramban. Vagy mindkettő. És akkor még csak a perspektívánál tartunk, de egy ekkora monstrumnál nagyon nem mindegy hogyan kapja a fényt, az árnyékok hogyan bontják meg az épület formáját, anyagszerű lesz-e, vagy csak egy nagy tömb marad az egész. A szórt fény viszonylag egyszerű megoldásnak tünhet, de akkor meg az ég lesz részlettelen, vak szürke. Ezt a képet havasig szórt fényben csinálta és ez a szürkeség, úgy érzem jól illik a leromlott, elhagyatott, pusztulásra itélt épülethez. Az látszik, hogy az ég részlettelenségével komolyan küzdött és ebben a küzdelemben nem sikerült maradéktalan győzelmet aratnia. Mondjuk ki inkább őszintén: látszik, hogy a szürke eget megpróbálta feljavítani, de ennek árulkodó nyomai maradtak, pl. a villámhárítóknál és a torony oldalán. Ilyenkor érdemes állványt használni és ugyanazt a képet több expozicióval megcsinálni. Otthon aztán szépen egymásra rétegelhetjük a képeket és mindenhol olyan világosságú réteget használunk, amilyet akarunk. /HDR technika/ A perspektiváról még néhány szót: a torzulás, amit a nagylátószög okoz, nem istencsapása, hanem eszköz. Használni kell, tudatosan. Ha a gépet egyenesen tartom, nincs torzulás, ha pedig azt akarom, hogy a vonalak dőljenek, mert én ilyen képet akarok, akkor bátran meg kell dönteni. De olyan, hogy kicsit dől, olyan nincs. A majdnem függőleges és a majdnem vizszintes fából vaskarika. Összegezve: ez a kép inkább a hely hangulatát próbálja visszadni és ez, kis hibáitól eltekintve sikerült is Sok kekeckedésem dacára, a kép tetszik, de az ilyen témákat érdemes türelmesen és minden apró részletre ügyelve csinálni. Higgye el, megéri a fáradságot.

Horváth Péter


MLM : Parkrészlet

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311427-MLM.jpg

Jó nagy betűkkel fölirtam magamnak a bemutatkozása záró mondatát: "Az emberekben és a fotókban az a közös, hogy ami szerethető bennük, az gyakran nem a látható tartományban van" Valahogy hasonlóan érzek én is, néha komoly erőfeszítést igényel, hogy szeressem embertársaimat. Lehet persze, hogy nem ők tehetnek róla, a hiba az én készülékemben van. A képeit nem volt nehéz megszeretnem, gyönyörű munkák vannak a galériájában. A riporter múltamból adódóan engem a virág és bogárfotók nem hoznak lázba, de elismerem, hogy jól megoldott, szép kompoziciók és mind magasan az "itt egy szép virág, lefényképezem" szint fölött vannak. Nekem föleg a tájképei tetszenek, a fura fényeikkel, a nagy kedvencem azok közül is a Nézz az ég felé . Egyszerű és mégis bonyolult, szinben, formában gyönyörűen kiegyensúlyozott, természetes és meglepő. Az is kiderül a Téli mese c. képnél, hogy nemcsak az erdőben, a városi környzetben is megtalálja a szép részleteket. A Parkrészlet nem ennyire erős kép. Rendben van itt minden, szépen futó vonalak, jól elhelyezett foltok, moha a fán, van előtér, háttér, csak...Itt elakadtam, mert először nem ugrott be, mi a gondom. Azt hiszem "natúr" fény az oka. Ez a fotó nekem túl színhelyes, túl szines, túl zöld, túl barna. Rajta van minden, aminek ott kell lennie, de most valahogy nem látom a tündéreket és manókat, akik sok képén láthatatlanul, de ott vannak a fák között. Azt viszont biztosan tudom, hogy ért a nyelvükön és elő is tudja majd őket újra csalogatni.

Horváth Péter


Kuka : Kényes egyensúly

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311344-Kuka_.jpg

Filozofikus hajlam, jó formaérzék és érezhető vonzódás az abszurd felé. Érdekes kombináció, még sok minden lehet belőle. Ennyi képből persze semmi nem jósolható még meg, ez csak az első benyomás. A galériájában nincsen nagyon sok kép, de azok zavarbaejtően sokfélék. A színvonaluk is nagyon változatos, a szinte iskolás körtecsendélettettől kezdve, nagy-nagy kedvencemig az ajtós képig. Két képét szeretném összehasonlitani mert a Kényes egyensúly és az Őszi utazás nagyon hasonló kompoziciók, ez is, az is két hangsúlyos motívum ellentétére épül. Az utas képnél az út a változást, a fa az állandóságot juttatja eszembe, a másik fotón az épitett és természeti környezet ellentéte a téma, de a fekvő formátum, az elrendezés szinte ugyanaz. Az utas képen a két motívum a gyönyörű fénynek és a ködnek köszönhetően szerves egésszé olvad. A kompozició feszes, de nem erőltetett. A kápolna és a fa kettősére ez már nem igaz. A dolog formailag és technikailag is teljesen rendben van. Minden a helyén. Két hasonló nagyságú folt a kép két centrumában. Gondja volt arra is, hogy alulexponálja a képet, igy az ég meg a környezet sötétek maradtak és szépen világít a torony. De ez a két motívum sajnos nem "épül" össze, az épület szinte díszletszerű marad, túl agresszíven jön ki a domb takarásából. A nézőpont kis módosításával, a két motívumot optikailag is összefonó előtér beiktatásával térbelivé lehetett volna tenni a látványt. Azt hiszem.

Horváth Péter


Hokker Edit : Vasárnap

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311317-hokker_edit.jpg

Van a gyerekkori emlékeim közt egy kép, Álltunk nagyapámmal a félegyházi nagytemplom előtt a főutcán, sütött a nap, szólt a harang és az asszonyok jöttek ki a templomból. Az volt a szokás, hogy a vasárnapi misére mindenki elment, de a férfiak csak megálltak a templom előtt, beszélgettek és megvárták míg az asszonyok kijönnek az istentisztelet végén. Az öregek sose mondták el, miért van így, én soha nem mertem megkérdezni, pedig máig furdal a kíváncsiság.
Azóta sok embert lefényképeztem már, hegyen völgyön járva, de imádkozó embert fotózni mindig nehezemre esett. Tudom persze, ha valakinek igazi a hite, aligha az én gépem halk kattanása fogja elriasztani az angyalokat. A portré szép, a nehéz technikai körülmények ellenére. Becsületes éles képet csinált olyan körülmények között, ahol a 400-as filmek idején csak állványról lehetett volna fényképezni. A fénymérője egy kicsit becsapta, a képen lévő sok fekete miatt túlexponálta a felvételt egy fényértékkel. Ha szűkebben exponál, még több finom részlet volna abban a gyűrött idős arcban. Erős oldala a portréfotózás, ezért arra biztatnám, a hétköznapi élethelyzetben, a saját környezetükben is fényképezzen idős embereket. Ez fontos volna, mert megint eltűnik egy nemzedék, velük egy életforma és ha nem készülnek igaz, hiteles fotók, csak homályos emlékeink maradnak. És azzal, hogy őket elveszítjük, mi is szegényebbek leszünk.

Horváth Péter

 


hollotoll : ****

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311279-hollotoll.jpg

Most van az a furcsa helyzet, hogy a recenzens keresi a szavakat. Van itt egy kép, ami nem igazán jó, de mégis az. Van egy kompozíció, ami billeg, már-már fölborul, mégis stabil. Ha nem is kellemes elismerni, néha megesik, hogy valami akkor is működik, ha nem szabadna működnie.
Már éppen elkezdtem füstölögni, hogy megint egy kép, ahonnan ki vannak törölve a felvételi adatok, csak tudnám minek titkolni az ilyesmit, de aztán megnéztem a galériáját és megbékéltem. Nem csak azért, mert Dunavacse és a Rosti Fotóklub neve a vízügyes fotós múltamat juttatta eszembe, hanem főleg azért, mert nagyon tetszenek a képei. Jiří Menzel filmjeire emlékeztet a humora, szomorkásan abszurd, vidáman szomorú. A fiú képe, aki egyedül üldögél a világ végén a stégen, ebből a vonulatból kilóg egy kicsit.
A technikája is mintha más lenne, nincs nagylátószög, se összeexponálás, se camera obscura, csak a vibrálásában is nyugodt háttér. /A recept amúgy egyszerű: rövid teleobjektiv, nagy rekesznyilás/ A helyszín talán valami dunai holtág, lehet, hogy horgászik a fiú, de ez nem igazán fontos. Az arckifejezés, a póz, a fura fények együtt érdekesen lebegővé teszik a képet. A kompoziciós elgondolást, már, ha volt ilyen, nem nagyon értem. Miért dől a horizont, miért ennyire centrális a figura elhelyezése, egyáltalán mi indokolja a négyzetes formátumot, szóval van egy csomó gondom vele, de a végkövetkeztetésem mégis az: tetszik az egész, így, ahogy van.

Horváth Péter


Cpt: Zsuzsanna és a vének

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311149-Cpt.jpg

 

Képbírálatot írni hálátlan dolog. Bár mindenki azt mondja, tanulni és épülni akar a kritika által, én még nem láttam szerzőt, magamat is beleértve, akinek jól esett volna, ha valaki darabokra szedi a munkáját és kimutatja a gyengeségeit.
Képbírálatot írni nagyon jó dolog. Népszerűvé tán nem tesz, de írás közben, ha rájövök, hogy az ismereteim itt-ott hiányosak és nem jutnak eszembe fontos dátumok, vagy nevek, utánaolvashatok, ellenőrizhetem, megnézhetem más forrásból is. Szellemi fitness és még Norbi sem kell hozzá.


Itt van Cpt munkája, Zsuzsanna és a vének címmel. Az mondjuk egy dolog, hogy, ahogy az idő múlik, egyre többet foglalkozunk a vénséggel és egyre kevesebbet Zsuzsannával, de ezt itt most talán hagyjuk. A történet, természetesen megvolt, valami szép asszonyról és az őt megleső vénekről, de csak nagyon vázlatosan. Aztán utánanéztem itt és már tudom, hogy a történet egy kicsit kacifántosabb. A leselkedők nem akárkik, hanem korrupt bírók voltak, akiknek jópár egyéb bűn is terhelte a lelkét. Már most szeretném leszögezni, hogy ennek a régi történetnek, a jelennel semmi összefüggése nincsen, manapság ilyesmi nem történhetne meg. Vagy nem írnák meg a lapok.
A mi Zsuzsannánknak, a képen vajmi kevés köze van a bibliai történethez, talán csak annyi, hogy szép és fürdik. Ha mégis csökönyösen ragaszkodnánk az eredeti történethez, akkor a helyszínnek egy kertnek kéne lennie, akkor viszont mire a vörös függöny. Továbbá, akkortájt szerintem nem viseltek ilyen kis helyes megkötős bikinit a nők. Végül, nem értem, de nagyon nem, hogy miért vannak "véres" kéznyomok a testén, hiszen azok a gonosz vénemberek csak szerették volna megkapni Zsuzsannát, de nem sikerült a fondorlatuk. Hagyjuk most már a bibliai történetet és maradjunk a kiinduló képnél. Én azt mondom, lehet szép, izgalmas, vizes, /fél/aktokat csinálni, /Ez az/, de ha bibliai, vagy mitológiai témához nyúlunk, ne legyünk felületesek, mert az ilyesmi a jó képnek sem használ.

Horváth Péter


guru : Kettős portré

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311087-guru.jpg

Kerestem a hasonlóságot a két arc között, de ebben a korban egy gyerekarcon nehéz még személyes vonásokat megtalálni. Az orruk nagyon más, de az áll alatt az a kis vizszintes vonal, a magas homlok és, hogy szinte egyformán vonják össze a szemöldöküket, szóval arra gondoltam, apa és fia. Aztán megláttam fülbevalót és beugrott: apa és lánya. Különös, elgondolkodó tekintettel néznek szembe a kamerával, tartózkodók, de nem ellenségesek, kíváncsiak, de túl sok jót nem várnak. Alig van környezet, amiből az életkörülményeikre következtethetnék. A háttérben, mintha egy függöny mintázatát látnám, kétfelől jön a fény, lakásban vagyunk tehát, a ruházatuk egyszerű, de nem elhanyagolt. Itt aztán véget is ért a nyomozói tudományom és csak nézem ezt a két szempárt jóideje. A tekintetük belémvésődött, megfogtak és már tudom, ismeretlenül is sokszor fogok visszagondolni rájuk. Szépek a portréi, erősen biztatom, hogy folytassa a dolgot. Talán valamivel többet kellene a környezetből is mutatni, nem sokat, csak épp valamit, ami megengedi a figurák mozgatását, térbe helyezi őket. Kellene egy kis utalás a személyes életre, talán egy-két jellemző tárgy, a gyerek játékai, ha vannak, vagy az asztal, ahol esznek. Ha van mit...A legjobb továbblépési lehetőségnek a kettes, esetleg hármas portrékat érzem, mert ha a modellek a fényképésszel szemben zártak maradnak is, egymáshoz való viszonyuk és a testbeszédük rengeteget elmond róluk. Ne csak az arcokra, hanem a kéz és lábtartásra is figyeljen. A legtöbb ember csak az arcát tudja fegyelmezni, a többi testrészét nem, ezek néha egészen másról beszélnek, mint az arc. A színek használatáról lebeszélném, a markáns fekete-fehér technika amit ezen a képen használ, tökéletesen rendben van. Szép munka.

Horváth Péter


Zolti777

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/311036-Zolti777.jpg

A kép tetszik: szép motívum, precíz technikai megoldás. Néhány dolgot lehetett volna kicsit másképp, kicsit izgalmasabban, de a dolog így is rendben van.
Soha nem elleneztem a számítógépes utómunkát egy képen, de néha üdítő látni, hogy a "földhözragadt" sima valóság is tud izgalmas látvány lenni. Egy kis igazítás itt is van, az ég nyilván világosabb volt, mint a képen, de ez mellékes. Jó, hogy ilyen alacsony gépállást választott, a repedezett föld így kap nagyobb hangsulyt, de lehet, hogy érdemes lett volna még jobban bedönteni a gépet, hadd domináljanak az előtér vonalai. A kép jobb szélén a lámpaoszlopok ettől a bedöntéstől nyilván torzulnának, de azok talán nem is olyan fontos részei a képnek. Az égbolt nem túl fontos, jóval kevesebb is elég volna belőle.
Azt gondolom, elég lett volna, ha a horizont a kép felső harmadában húzódik, úgyis ott vannak érdekes felhőalakulatok, a többit pedig kitölti az előtér. Még apró technikai jellegű dolog: ha nagyobb látószöggel használja a gépen lévő objektívet, a perspektiva miatt az előtér döntés nélkül is hangsúlyosabbá válna.
Megpróbáltam egy kicsit átszerkeszteni a képet, hogy illusztrálni tudjam, milyen változtatást képzeltem el, de aztán arra jutottam, hogy én tisztem ebben a helyzetben annyi, hogy leírjam a véleményemet, a képkészítés a szerző dolga. Jó munkát.

Horváth Péter



Ferdi: Sínen vagyunk

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/309007-Ferd.jpg

Örömmel látom. hogy egyre többen fedezik föl újra a kis mélységélességet, mint képalakító eszközt. A kis szenzorú digitális gépek objektívjei sokszor olyan rövid gyujtótávolságuak és többnyire fényerőtlenek, hogy szinte minden mindig éles. Egy D3000-es gépvázon /1.5-ös crop factor/ az 1,4/50-es objektív már remek fényerős portréobjektívként működik. A nagy rekesznyílással gyönyörű elmosott hátterű képeket lehet csinálni. A kis mélységélesség persze nagyon precíz fókuszálást kiván. Mindenkinek azt javaslom, inkább kézzel állítson ilyenkor élességet, mert nem biztos, hogy a gép helyesen dönt. Ha mégis az autofókuszt használják és erre a gépen van lehetőség, ne a középső fókuszmezőt aktíválják, hanem valamelyik szélsőt, mert így könnyebb elkerülni a túl szimmetrikus kompozíciót. Azt hiszem ez a vonatos kép inkább kezdete egy szép közeli tárgyfotó sorozatnak. Kicsit bátortalan még a szűk élességtartomány használatában, a kompozició is bizonytalan, de biztató a dolog. Azt javaslom, menjen a kiválasztott témához még közelebb, ne síkban komponáljon, legyen előtér, meg háttér és gondosan válassza ki, melyik részt akarja hangsúlyozni. Így sok minden nagyon életlen lesz, de ami éles, az erős hangsúlyt kap. A keresőben látott kép és a kész fotó még a DSLR gépeknél sem teljesen azonos, a legtöbb kereső nem mutat 100%-os képet, ezért kísérletezzen, míg kitapasztalja, mennyivel több látszik a valódi képen, mint a keresőben. Érdemes a színhőmérséklet beállításokat is végigpróbálni, minél kevesebbszer használja az automata üzemmódot. A kép utólagos manipulálását egyelőre nem javaslom. Ha már nehezebb körülmények között is sikerül színhelyes, anyagszerű képeket készíteni, akkor érdemes továbblépni.

 

Horváth Péter


szepare: Utolsó simitások

 

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/308756-szepare.jpg

Először azt hittem, hogy elírtam valamit, vagy hiba van az adatbázisban, vagy végképp elromlott a szemem és csak én nem veszem észre a képen rejtőzködő mókust, vagy mosómedvét. Esetleg a hölgy vadmacska természete indokolja, hogy egy természetfotós kamerája elé kerüljön, de ez már végképp a magánszféra, a kritikusnak ott már nincs helye. Marad a tény, hogy egy kiváló természetfotós szepare, embereket fényképez, ami a pillanatnyilag hatályos rendelkezések szerint, nem bűn, egyszerűen csak szokatlan. A természetfotó technikailag és alkotói magatartásban is sokban eltér a fotográfia többi ágától. Hogy mást ne mondjak, bár vannak egymással vitatkozó irányzatok, abban szinte mindenki egyetért, hogy a természetfotós csak megfigyeli és rögzíti a dolgokat, de nem avatkozik be. Az "emberfényképezésben" meg talán az interakció a legfontosabb. A kapcsolat a másik emberrel. Hiszen itt nincs magasles, meg lessátor, legfeljebb lakodalmas sátor /bocs/ ha már bent vagyunk a másik ember személyes terében, ezt a kapcsolatot el kell fogadtatnunk a kamera előtt álló személlyel, ha nem akarjuk, hogy kényszeredett képek szülessenek. A kapcsolattal itt semmi gond, a modell láthatóan /vagy látszólag/ fesztelenül mozog a kamera előtt. Talán még arra is meg lehetett volna kérni, hogy lépjen közelebb a tükörhöz és akkor a tükrözött arc is nagyobb lenne. Ilyen körülmények között természetes dolog a vakuhasználat, szépen megoldott az indirekt világítás is, de azt hiszem egy kicsit kevesebb is elég lett volna. A steril egyenletes fény ellene dolgozik a jelenet intimitásának. Ilyen szük helyen nem várható el, hogy minden pontosan a helyén legyen és semmi ne zavarja meg a látványt. Ezért a hölgy kontyából kinövő konnektor nem baj, csak zavaró. Érdemes lenne eltüntetni onnan. CSAK a konnektort! A hölgy maradhat.

Horváth Péter


tupakamoru : Szállj!

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/308739-tupakamoru.jpg

Csend volt, félhomály és Jan Saudek szelleme lebegett az előhívótálak felett...aztán itt zavartan megálltam, mert bár a nagy cseh mester hatása erősen érződik a képeken, ez a hang mégis egészen más. Mint amikor egy ismert áriát valaki egészen más hangfekvésben kezd el énekelni. Akkor is éreztem volna valószínűleg, hogy a szerző nő, ha a nicknéven kívül semmi információm nincs. Először azt írtam: tudtam volna, de ezt ki kellett húzni. Nem tudom miért, egyszerűen úgy éreztem. Nincs olyan, hogy "női fotográfia", meg "női irodalom",mint ahogy női sofőrök sincsenek, de valami furcsaság mégis van a dologban, amit nehéz tetten érni. Ez pedig az érzelmek, érzések, sejtések finom szövedéke, amivel dolgozik. Nehéz anyag, nagyon óvatosan kell vele bánni, mert könnyen szétfoszlik, elhasad és akkor kilátszik mögüle a váz, a sérülékeny kompozíció és a varázslat nem sikerül. Azt hiszem, vannak ennél jobb képek a galériájában, ez a kép a maga eszköztelenségében mégis megkapó, szép portré. Nem hibátlan. A kompozició fura, majdnem felborul az egész, semmi sem éles rajta, de valamiért mégis hajlandó vagyok elhinni, hogy így akarta. Nagyon zavarnak viszont a képen mindenütt jelenlévő pornyomok, karcolások, rászáradt vízfoltok. Ezeknek sem dramaturgiai, sem kompoziciós szerepük nincs, csak úgy ott vannak. Egy ilyen képen pedig, ahol minden érzelmi rezdülés fontos, minden apróságnak szerepe van, nem szabad valaminek "csak úgy" ott lennie. Saudek, akit a szöveg elején emlegettem, szigorú mester, semmit nem bíz a véletlenre, a képein minden négyzetcentiméter ki van találva, szinte már kimérve. A véletlennek van szerepe a fotográfiában, a képkészítés közben adódhatnak szerencsés, nem várt dolgok és nem baj, ha ezt észrevesszük és fölhasználjuk. De ez csak a készités folyamatára igaz. A kész képen már nincs hely esetlegességnek, ott mindennek a szerző szándéka szerint kell a helyén lennie. Hogy tényleg repülés legyen, ne szárnypróbálgatás. Kíváncsian várom a további munkáit.

Horváth Péter


x3dgime: felszt...

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/308685-x3dgime.jpg

Az legyen a legkissebb gondom, hogy a számítógép jóvoltából a kép címe értelmezhetetlen kakakterhalmazzá lényegült át. Valami aluljáró, mindegy is hogy mi a neve éppen, Ferenciek tere, vagy Felszab, az a fontos, hogy jöjjön a hetes busz.
Elkalandoztam a galériájában, kedves "x3dgime" és nagyon sokféle stilus, irányzat nyomait látom, ami ebben a korban természetes dolog. A legigéretesebbnek a "street photography" vonulatot érzem, ami kifejezetten jó formaérzékével párosulva még szép eredményeket hozhat. Ehhez a témakörhöz nem való a tónusredukció, sem a durva utólagos képalakítás, sokkal eredményesebb a tónusok, fények gondos kezelése. A magyarok közül talán Benkő képei a legjobb példák, extra formai megoldások nélkül, csak a pillanat megválasztásával "talál" szinte szürreális képeket a körülöttünk lévő unalomig ismert világban. És persze ott a nagy Mester, HCB, /na jó, kiírom Henri Cartier-Bresson/ a legenda. Nemcsak rájuk, az egész street photo vonalra igaz, hogy a nagy képek nem jönnek könnyen, keményen meg kell dolgozni értük. Kedvenc példám a zongoralecke. Ül a gyerek a zongoránál, gyurja ugyanazt a pár akkordot százszor, ezerszer, milliószor. Néha már gyűlöli. Aztán egyszer csak készség lesz a sok gyakorlásból, az ujjak már maguktól mozognak és megszólal a zene. A technika fölényes, készségszintű kezelése és sok sok munka, meg persze türelem. És, igen, kell a szerencse is, hogy az ember jó pillanatban legyen a megfelelő helyen. Én magam nem vagyok a "pillanatfényképezés" nagy rajongója , de elismerem, hogy két teljesen jelentéktelen, semmitmondó pillanat közt néha megbújik az a kivételes valami, amit jobb szó híján KÉP -nek nevezünk. A kislány az aluljáróban még nem ez a pillanat. Első pillantásra érdekes a bemozdult kéz, de ezzel inkább a repülést próbálgató madárfiókát juttatja eszembe. A háttér bal oldala zavaróan világos, az aluljáró többi része érdektelen, a figuráknak formailag sincs köze a lényhoz, az elhelyezkedésük esetleges. Értem, hogy a mozdulatra koncentrált, amikor fényképezett, de a kép minden részének össze kell csengeni ahhoz, hogy a végén az a kiválasztott pillanat tényleg megragadjon. Mégis azt mondom, amit az elején: biztató az irány, de ezzel lesz még munka. Nem is kevés.

Horváth Péter


Miky: Ülj ide mellém

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/300603-Miky.jpg

 

 

Gyönyörű udvar, nagyon érdekes helyszín. Valaha szebb napokat látott bérház lehet, vagy inkább egy lelakott körházépület talán, szép ívű nagy ablakokkal, díszes ajtókkal. Még az udvar kövezése is az építők gondos munkájára vall. A kert kidőlt szegélykövei, a lepusztult növényzet és az elhanyagolt szobrok már azt mutatják, aki itt lakik, nem érzi sajátjának a helyet.

 

Ha már a gazdái, vagy a lakói így elhanyagolták ezt a szép udvart, a fotográfustól megérdemelt volna egy gondosabb, fedolgozást. Jó választás a fekete-fehér technika, a vonalak nem dőlnek össze-vissza, a kontrasztok erősek, de mindenütt van részlet. nincsenek eltévedt vak fehér foltok, részlettelen feketék, szóval látszik a gondos utómunka. Sajnos mindezt a hatást lerontja a kép elnagyolt, átgondolatlan kompoziciója. Ahhoz, hogy a látvány, az udvar hangulata átjöjjön hozzám, a nézőhöz, a kép vonalainak, foltjainak vezetnie kell a szemet, irányitani a tekintetet. Erre számos lehetőség volna, ebben az esetben például az ablakok függőleges vonalai és a kövezet vizszintesei közti ellentét. A két vonalrendszer metszéspontjában lehetnének a kép “föszereplői”, a szobrok, hiszen, ha hihetünk a címnek, ez a történet róluk szól. Így, sajnos epizódisták maradnak, még az arcukat sem látom. A riporter Robert Capa mondása, némi korrekcióval itt is igaz: “ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel” Azt gondolom, a szobrokra kellett volna koncentrálni, láttatni a repedéseket a kőarcokon, a kopásokat, az esetleg csonkult részeket. Az udvar akkor is remek ritmust adhatott volna a képhez, ha nem foglalja el a képfelület nagy részét. Mindenképp javasolnám, ha teheti, ismételje meg a felvételt, más kompozicióval, feszesebb vonalvezetéssel, esetleg más, talán esti fényben.  A napsütést célszerű kerülni az ilyen képeknél, hiszen tudjuk: a nap sose onnan süt, ahonnan kellene. Dehát még a Nap se lehet tökéletes.

Horváth Péter

 


Apiros: Borongós november

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/200487-Apiros.jpg

Hiába a vénasszonyok nyara, úgy éreztem elő kell készítenem egy meleg pulóvert és estére nem volna rossz egy bögre forralt bor. Mindig jó érzés azt látnom, hogy valaki tudatosan fényképez. Nem csak kattintgat jártában-keltében, hanem tudja, mit akar és azt is tudja, hogyan kell a célját elérni. Kompozició rendben, napállás ok, madarak a megfelelő helyen, de, ami nekem külön nagyon tetszik, az az egyharmad fényérték alexpozició, amivel a sziluetthatást fölerősítette. Ez nem épületfotó, ahol a vonalaknak illik párhuzamosnak lenni, hanem egy hangulat és itt a nagylátószöggel durván hanyattlökött épület is elfogadható. Megpróbáltam egy kicsit átszerkeszteni a képet, de oda jutottam, jól van ez a perspektíva, így, ahogy van. Nem kell változtatni. A tónusokkal viszont még lehetne egy kicsit tovább játszani. Érdemes volna megnövelni a kép kontrasztját, egészen annyira, hogy az épületben éppen csak maradjanak részletek, akkor az ég még tovább sötétedik és hangsúlyosabb lesz a sziluetthatás. Ez azonban innen kezdve már az én ízlésem és semmit nem szeretnék kevésbbé, mint a saját képi világomat másokra ráerőltetni. Azt gondolom, mindenkinek végig kell járnia a saját útját és meg kell találnia a csak rá jellemző egyéni hangot. Ebben én segithetek, esetleg tanácsot adhatok, meg némi biztatást. Azt gondolom, jó az út, amit választott. Most leginkább arra biztatnám, kisérletezzen még bátrabban, ne törődjön azzal, milyen a "jó", vagy a "szép" kép, csak fényképezzen. Szerintem menni fog. Az esti képei nagyon biztatóak.

Horváth Péter

 


RZsó: Fekete-fehér


UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305822-RZso.jpg
Szópárok jönnek: egyszerű és bonyolult. fekete és fehér, pozitív és negatív, nyilvánvaló és rejtelmes. Josef Sudek képei jutottak eszembe, aki a saját kertjében egyszerű dolgokat fényképezve művelte a csodát. Tőle olyan dolgokról tudtuk meg, hogy izgalmasak, érdekesek és kivételesek, amik mellett azelőtt naponta elmentük közömbösen. Ez, látszólag egy egyszerű fotó, fehér ruhák a kötélen, az árnyékuk a földön, a gép átlósan bedöntve. Kemény, kontrasztos, de annyi részlet mindenütt van, amennyi kell, a ruhák fényesen suhognak, mintha J.A. mamája teregetett volna, de az egyszerű formák, fények játékából, egy bonyolult formarend, harmónia jött létre. Nem tudom másképp írni, valahogy napfény szaga van. Engem elvarázsolt. Nem akarom nagyon ragozni a dolgot, de arra érdemes odafigyelni, hogy az izgalmas képek nem mindig a világ távoli tájain teremnek. Itt vannak körülöttünk és bennünk. Meg kell találni és előhívni őket. Gratulálok!
Horváth Péter >>


kliegl: Ablakok

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/306480.jpg

A kép megítélésénél nekem nem számít, hogy Leicával, vagy Lubitellel készült, az sem izgat, hogy sokmilliós technika van-e mögötte, vagy egy olcsó kompakt. Csak az fontos, hogy a téma és a technika egymásra találjon, a gondolat megtalálja a neki való formát. Néha ezek a képbírálatok át szoktak csúszni technikai tanácsadásba is, ezért szeretem, ha a kép mellett el tudom olvasni a felvételi adatokat. Ha látom, milyen beállításokkal készült a fotó, sokkal egyszerűbben tudok tanácsot adni, ahol ez szükséges. Az "Ablakok" szerzőjének nincs szüksége ilyesfajta segítségre, ez az egész "file info" dolog csak azért került elő most, mert már úgyis írni akartam róla és itt sincsenek adatok a kép mellett. Valószínűleg az utómunka során tűntek el, nem baj. Sokan vitáznak arról, hogy szabad-e a képet utólag megváltoztatni és rengetegen vannak, akik számára a képmanipuláció afféle szitokszó. A fotográfia különböző területein más-más szabályok vannak erre. A sajtóban, ahol a tárgyilagos közlés /elvileg/ alapkövetelmény, természetesen nem szabad utólag változtatni. Tilos belenyúlni a képbe mindenütt, ahol a fotót dokumentumként használják, de ahol a fotográfia, mint műalkotás jelenik meg, már ilyen tilalmak nincsenek. Itt csak a végeredmény számít és nincs értelme firtatni, hogyan lett olyan. Erről a képről utólag nem tudom megmondani, hogy a fönti ablakok tényleg olyan kékek voltak-e, vagy át vannak szinezve. Csak azt tudom, jó, hogy olyan kékek. Azt se tudhatom, a fal tényleg ilyen vörösesbarna volt-e, csak érzem, hogy jól van így. Lehet, hogy a kép szélei világosabbak voltak korábban, de jó, hogy most sötétek. Szépen kihangsúlyozza így az ablakok fényjátékát. Tetszik az előtér is a fura árnyakkal, szóval nagyon rendben van a dolog. Lehetne kötekedni a jobbszélen világító folt miatt, de szerintem jó helyen van ott. Hitelesíti ezt a hihetetlen látványt.

Horváth Péter >>


Ferox: Mindenki siet valahová

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305972-Ferox.jpg

 

Az elidegenedés, az egyén, főleg a nagyvárosi ember magányossága, a XIX. század óta a filozófusok és társadalomtudósok egyik fő témája, az irodalma könyvtárnyi. A fotónak is egyik kedvenc területe lett, nem véletlenül, a sok művészeti ág közül, talán a fényképészet tudja legjobban tettenérni a jelenséget. De vigyázat barátaim, igaz, hogy a kút kimeríthetetlennek tűnik, de ebben a témában elég nagy tülekedés, nem könnyű új dolgot felmutatni. Erről szólnak Benkő "szürke fényei" is, Kiss Kuntler kihalt utcafotói, vagy Gárdi lakótelepi képei, hogy csak néhány jelentősebbet említsek. Minden alkotó a saját hangján szól, de vannak érezhetően közös vonások. Egyik ilyen, hogy nincs vaku, csak az adott világítást használjuk. Ezt részben a praktikum, részben a témához való közelítés módja hozta így. Próbáljuk azt lefényképezni, ami van, úgy, ahogy van. Majdnem azt mondtam, ezzel is megtiszteljük a másik ember magányát..Itt értem vissza az aluljárós képhez, ahonnan elindultunk. A kompozíció vázát a mennyezeti lámpasor adja, pontosabban adhatná. A lámpák sora mutathatna valahová, de itt csak elvész a semmiben. Az előtér túlvilágított a vaku miatt, a fölül középen belógó lámpatest nagyon zavaró. Ez eddig csak technikai kérdés. Nagyobb gond, hogy képnek nincs "főszereplője" központ figurája, akire figyelnénk. Nincs sem képi, sem valóságos történés. Csak hátak vannak. Mindkét oldalon véletlenszerűen elhelyezkedő mellékszereplők. A legfájóbb talán a bal oldalon a csíkos ember és a fura pózban elkapott miniszoknyás lány. A képre utólag felrakott fehér keret funkciótlan és idegen. Volt egy idő, amikor sokan használtak fekete keretet a kép körül. Ez egy gesztus volt, így jelezték, hogy ott a filmkocka széle, minden látható ami a filmen volt. Mára ez jelentőségét vesztette, de mindenki keretez, ha kell, ha nem. Ha érdekli ez a témakör, javaslom próbálja ugyanolyan gondossággal megkomponálni ezeket a képeit is, mint a csendéleteit. Nem egyszerű feladat, mert itt egyszerre kell kézbentartani sok mindent, biztos kézzel összefogni a szétfutó szálakat. Valahogy úgy, mint a karmester figyel a zenekar minden egyes tagjára. Amikor ez sikerül, akkor lesz a zajból zene. Hajrá!

Horváth Péter >>


вступить: akt

 

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305957_akt.jpg

Végre egy jó akt! Sokáig kerestem, mert most, hogy dühöng a nyár, és érik a dinnye, eljött az aktfotózás szezonja is. Amerre nézek, mindenütt lányok virítanak, a vízparton, a búzamezőben, az erdő fái közt, romos házak zugaiban, festett falak előtt, függöny mögül kinézve, kihívóan vagy szemérmesen. Csak igazán jó aktot nehéz találni. Öröm volt ezt a képet meglátnom, mert az akt csak látszólag könnyű műfaj, rengeteg a buktatója. Jó szem és biztos ízlés kell, hogy valaki megtalálja az utat az erotika és a pornóba hajló durvaság közt, A kellékekkel és a sminkkel is óvatosnak kell lenni. Ne fényképezzünk talpig kisminkelt fölékszerezett lányokat, emeletes cipőben a tengerparton. Lehet persze, de az egy másik műfaj, állítólag sok pénzt lehet keresni vele, bár Kovi mester szerint a pornóüzlet is pang. A legjobb helyszín persze csakugyan a vízpart, ott tűnik a meztelenség természtesnek, de legalábbis hihetőnek. Jól is van ez így, kevés embernek van stúdiója és szabadban izgalmasabb képeket lehet csinálni, mint egy steril műteremben. Ez a kép szerencsés átmenet, mert nem müterem, de mégis egy zárt tér, ahol nyugodtan lehet fotózni. A környezet nem tolakodó, de kellően titokzatos, csak annyira lepukkant, ami még nem zavaró. A póz természetes, a fény gyönyörű, van iránya, de nem kemény, szépen kiemeli a modell alakját. Nagyon jó a fény a hajon is, ráadásul ez az enyhe kócosság jól áll a modellnek, meghitt hangulatot sugároz. A csukott szem lehet véletlen is, mindenesetre jó így. A pántos szandált szívesen elfelejteném, de szerencsére nem virít. Lehet az is, hogy az ablakon kevesebb fény is elég lenne, de innen kezdve ez már szőrszálhasogatás. Abbahagyom. A jobb könyök mögötti világosabb csempék nem zavarnak, ettől marad élő és hiteles a környezet.
Szép munka.

Horváth Péter >>

Régebbi képértékelések >>>

számláló


számláló