Cikkek / Képértékelés 2011. 10. 06.

Képértékelés 2011. 10. 06.

2011-10-06 00:00:53

Párizs: Reggeli kávé

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305937-Reggeli_ kv.jpg

Első pillantásra nekem bejött a "boldog békeidők" hangulat, de ahogy jobban megnéztem a képet, egyre több lett bennem a kétség. File info nincs, dátum nincs, sebaj, iszom én is egy kávét és nyomozunk. Négyen vannak a fotón, a két hátsó figura teljesen indifferens, nincs velük dolgunk. Egyikük csak úgy néz a semmibe, a másik mintha ujságot olvasna, vagy a térképet böngészi, A hozzánk legközelebb ülő ember is a távolba tekint, vagy csak az utca túloldalára, de az arca közömbös, kéztartása nyugodt. Nem látszik, hogy köze lenne hozzánk, vagy a mellette ülőkhöz. Ő csak ül ott, valószínűleg soha nem tudjuk meg miért. Az egyetlen ember, aki él, cselekszik, az a kávéivó trikós fazon. A gesztus élő, a szeme villan, energikus embernek látszik. Nagy kár, hogy az élesség nem rajta van, hanem a felénk eső széken. A barnás tónus régmúlt hangulatot sugall, de a részletek ennek ellentmondanak. Az asztalon a poharak, a kávéscsésze, de még a fehér tornacipő is egyértelmen mai. Oda jutunk, hogy a kép részei, ahelyett, hogy erősítenék egymást, ellene dolgoznak a sugallni kívánt eredeti hangulatnak és ezzel az egész képet megkérdőjelezik. Sokszor pöröltem már a barnítás ellen, akár a gép adta beállítási lehetőségről van szó, akár utólagos beavatkozásról. Nem általában a technika miatt van kifogásom, hanem az átgondolatlan használatát ellenzem. Ha nem elég erős a kompozíció, ha nem elég izgalmas a cselekmény, a színezés egyedül nem viszi el a képet a hátán. A jó kép hangulatát lehet tovább fokozni vele, de önmagában még nem elég.
Horváth Péter >>

 


Ludovikusz: GAZSI

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305278-ludovikusz-GAZSI.jpg

 

Írtam egy hosszú bekezdést arról, hogy a legjobb automata gép sem fog soha gondolkodni helyettünk, nem tudja eldönteni, mikor, mit kell fényképezni, szinesben vagy fekete-fehérben, honnan és hogyan. A legjobb kamera is csak egy gép, ami nem mérlegel, hanem végrehajtja, amit a gazda parancsol. Aztán rájöttem igazságtalan vagyok és kihúztam az egészet. Kezdjük újra onnan, hogy ez egy jó portré, Jó arc, majdnem jó fényben. Egy kicsit bizonytalan a képkivágás, lehetett volna sokkal tágabban is fényképezni, akkor látnánk a kezét, a környezetét, ami sokat elmond egy emberről. Lehetett volna sokkal közelebbről is, hogy minden zavaró elem eltünjön és a figyelem az arcra összpontosuljon. A fény egy kicsit kemény, a kép kicsit túlszaturált, de, ha megszabadítom a szinektől, egész más lesz a hatás. Már lényegtelen, milyen színű volt a trikó, nem fontos, milyen zöld a fű, még az sem, hogy ennek az embernek az arca vöröses, vagy sápadt. Gyanakvást és egy kis félelmet látok a résnyire összehúzott szemében. Kemény világ az, ahol ő él, a kívűlről jött ember legtöbbször csak a felszínt látja belőle. Idő kell, türelem és empátia, hogy a modell elfogadjon bennünket. Én ezt a képet biztató kezdetnek gondolom. Két változtatást javaslok. Az első lépésben elvettem a színeket, megemeltem az árnyékos részek kontrasztját és sötétítettem egy kicsit az orr túl erős csúcsfényein. Másodjára, ezt a már fekete-fehér képet, egy kicsit szorosabbra vágtam, hogy az arc barázdáltsága jobban érvényesüljön. Nagyon fontosnak tartom és újra meg újra le fogom írni, hogy ez csak az egyik lehetőség a sok közül és mindig a szerzőnek kell eldöntenie, melyik megoldást érzi jobbnak. Aztán az idő majd eldönti, kinek volt igaza. Vagy nem.

Horváth Péter >>

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305278-ludovikusz-GAZSI_B.jpg


UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305278-ludovikusz-GAZSI_C.jpg

 


 

alexmed: A társra várva

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/306429.jpg
A keresőprogram a windsurf szó beírása után, 0,24 másodperc alatt, nagyjából 2 240 000 találatot jelzett. Volt ott minden, szörfösök alulról, fölülről, a viz alól fotózva, vagy helikopterről, a hullám tetején, lobogó szőke hajjal boldogan, meg csatakosan bukás közben, hajnalban és naplementében, egyedül meg csapatostul, ja és persze, pirosban, zöldben, sárgában, kékben..nem akarom tovább sorolni. Nem gondolom, hogy csak azért, mert valamit sokan lefotóztak már, nekünk nem szabad. Ilyen alapon, nem lehetne már aktot fotózni, se tájképet, vagy csendéletet, egyáltalán semmit, hiszen nem sok dolog van a világban, amit nem fényképeztek még le. De abban biztos vagyok, hogy ha bármilyen témához nyúlunk, a képnek, amit utána felmutatunk, valamilyen módon tükröznie kell valamit a mi egyéniségünkből, a saját világlátásunkból. Valamit abból a különösségből, ami minden emberben ott van és mindenkiben másképp. A saját élményt csak akkor tudjuk mások számára is átélhetővé tenni, ha a kompozicióval, a nézőponttal, a pillanat megválasztásával intenziv hatású, önálló Képpé tudjuk formálni a látványt. Ha csak kivágunk egy darabot a valóságból az nem elég. Ezen a képen az előtérben álló figura tartása közömbös. Kitölti a képmező nagy részét, de nem történik itt semmi, azt a két kis hullámot kivéve a lábánál. A másik szereplő a távolban nagyon kicsi ahhoz, hogy kettőjüket összetartozónak érezzem, inkább csak úgy ott van. Rajtuk kívül aztán csak a vitorla feliratait böngészhetjük, más néznivaló nem akad. Egészében a kép jó technikája, gondos színkezelése ellenére sajnos nem lép túl a személyes emlék szintjén.

Horváth Péter >>


Apiros: Érik a gabona

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305936-Apiros.jpg
Nyilván észrevették már, hogy időnként elkalandozom az eredeti témától, a konkrét fotótól, de ezt mindig szándékosan teszem. Sőt direkt. Így néha alkalmam nyílik, hogy olyan dolgokról is szót ejtsek, amik egy képbírálatba nem férnek bele, de fontosak. Néha még fontosabbak is, mint az, hogy jó irányból süt-e a nap, vagy, hogy milyen ISO értéket kell használni az esti felvételnél. Itt van előttem egy kép, a kisfiú a búzamezőben. Mintaszerűen van megcsinálva. Szépen, hosszú telével, hogy ne legyen zavaros a háttér, a rekesznyílás is pont jó, hogy a kép csak ott legyen éles, ahol kell. A nap is jó irányból süt, a kék sapka jól kiemeli az arcot a sárgás háttérből. Jól van elhelyezve a képen belül, marad hely a tekintetének. Mondjuk azzal a kérdéssel már zavarba lehetne hozni, hogy mit csinál ez az ifju a szántóföldön, azon kívül, hogy éppen fényképezik. Hogy a zavaromat leplezzem valahogy, megmutatok egy másik képet a /nem is olyan rég-/ múltból. Mindannyiunk szeretett vezetője, a Párt első embere, Rákosi Mátyás áll a búzamezőben és sejtelmesen mosolyog. Nincsenek pontos adatok a kép keletkezéséről, csak egy anekdota. Azt mesélték, hogy a konvoj azért állt meg, mert a főnöknek sürgős, mondhatni halaszthatatlan dolga akadt, a kép pedig akkor készült, amikor a sürgető szükség már enyhült, ezért az üdvözült mosoly. Ha igaz, ha nem, valami furcsaság tényleg lehet a képpel,mert az eredeti fotón csak a jobb kéz látható. A kép szélén, a bal kezet egy máig ismeretlen grafikusművész varázsolta oda. Ott virított aztán a kép a lapok címoldalán, hadd a lássa mindenki, milyen fényes jövő áll előttünk. Ennek a két fotónak természetesen nincs semmi köze egymáshoz, csak az én szerkesztői önkényem hozta össze őket. Azt akartam megmutatni, hogy két hasonló szituáció, két hasonló kép mennyire eltérő értelmet hordozhat, attól függően, hogy ki milyen szándékkal használja fel. Veszélyes dolog ez a fotográfia barátaim. Annyit még hadd írjak ide, hogy azóta más korban élünk, a nemzedékek jönnek egymás után, vannak aki eltűnnek, de a búzamező szőkesége örök.

Horváth Péter >>

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/Rakosi.jpg

 


Göndör László: Judit

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305914-LJ.jpg

Az orrárnyékból látszik, hogy a vaku nem volt a gépen, hanem valahol balra fent. Ez így rendjén is van, jóérzésű ember nem csinál portrét direkt vakuval, legföljebb olyasvalakiről, akit szívből utál. Esetleg végszükségben. Valószínű, hogy valami közeli reflektáló felületet használt, hogy a fényt egy kicsit megszórja és ne legyen olyan kemény. Itt vagy túl fényes volt a visszaverő felület, vagy egy kicsit közelebb volt az ideálisnál, mert ez a világítás még mindig kemény. Nem fecsegnék gyakorló fotósoknak ilyesmiről, hisz az indirekt vakuzást mindenki ismeri, ha nem volna ebben még valami kreatív lehetőség is. Koltai Lajosról, a rendező-operatőrről van egy anekdota; belső helyszínen dolgoztak, szűk helyen, egy bútorokkal telezsúfolt szobában és sehogy nem akart összeállni a megfelelő fény. Koltai ráfordította a lámpát a sötétbarna butorra és az onnan visszaverődött fénnyel csinálta meg a felvételt. A melegbarna világítás olyan sikert aratott, hogy hasonló helyzetben a stábtagok csak összenéznek és azt mondják: akkor itt most csinálunk egy "Lajost" Nekem ebből annyi a tanulság, hogy visszaverő felületnek bármit lehet használni, ami kéznél van és ha úgy tetszik a fény színét, jellegét is meg lehet változtatni, olcsó, bárhol hozzáférhető eszközökkel. Térjünk vissza Judit portréjához. Ami egy portrénál nagyon fontos, a személyes kapcsolat él. Látszik, hogy a fotós nem tárgynak, hanem partnernek tekinti azt, aki a gépe előtt van. Van interakció, a mosoly kicsit tán bátortalan, de valódi. Csillog egy kicsit az orra, egy csöppet talán fáradt is, de ebben a korban ez reggelre elmúlik. Szó szerint kellemes színfolt a szinte monokróm képen a kék nyaklánc. Nekem nem kedvencem a fölülröl fotózott portré, mert a modell kiszolgáltatott helyzetben érezheti magát, de itt erről nincs szó. Barátságosan mosolyog a szeme.

Horváth Péter >>

 


Hokker Edit: Kék és narancs

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305897-hokker.jpg

A kék a távolság szine, a narancs meleget sugároz, a kettő együtt az érdekesen futó árnyékokkal igazi medirerrán hangulatot teremt. Kérek egy mentateát. Addig is, amíg a tea megérkezik, hallgatom a csendet és próbálom kitalálni, ki lakik a csukott ablak mögött. Remek a kép hangulata, ügyesen használja a szinkontrasztot és a rácsok kínálta formai játékot egyszerre. Nincs élő figura a képen, még egy ember árnyéka se, de mégsem kihalt, rideg, vagy barátságtalan. Valahogy otthonos. Elsősorban a képet uraló narancsszín miatt van ez, de fontos az ablak is. Senkit nem látok, de tudom, hogy emberek élnek ott. Hajlamos vagyok arra gondolni, mindjárt jön valaki és tőle megkérdezhetem, merre van a kikötő. Vagy a piac. Vagy a kocsma. Ha ott lettem volna a fényképezésnél, én két apró változtatást javasoltam volna; először azt, hogy az ablak széle legyen párhuzamos a kép szélével. Ne csak majdnem, hanem pontosan. Másodszor, ha egy kicsivel balra lép, a gerendák közötti réseken át is az eget látta volna. Ez szétbontaná azt a nagy sötét háromszöget a kép bal felső sarkában és gyönyörűen rímelne a falon futó árnyékokra.

Horváth Péter >>

 


zpz: Kentaurok

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305294-zpz.jpg
A mitológia tele van csodálatos lószerű lényekkel: hippogriff, unikornis, pegazus, kentaur. Most csak a legismertebbeket soroltam és hol van még az arab mesék ébenfából faragott repülő lova, meg a lányok álma, a fehér ló. Igaz, ahhoz szőke királyfi is dukál. Nekem, bevallom a pegazus a kedvencem, mert neki legalább van valami köze a művészethez és nagyon magasra röpitheti az utasát, de mégsem olyan garázda, kötekedő, részeges alak, mint a kentaur. Én ezen a képen csak lólábakat látok. Nem ironizálni akarok és nem akarok bántani senkit, nincs ezzel a képpel semmi baj. A ló az egyik legrokonszenvesebb állat a világon, nagyobb lelke van, mint a legtöbb embernek, szép, gyors és ráadásul okosabb is sok homo sapiensnél. De, fenntartom, én ezen a képen csak lólábakat látok. Biztos unja már mindenki, hogy állandóan a címadáson "lovagolok" , igérem abba is fogom hagyni, de most az egyszer még leírom: nem a cím teszi a képet! Visszatérve a témához, ez a kompozició emlékeztet "zpz" egy másik fotójára, ami nekem nagyon tetszett, ahhoz fogom hasonlítani. Az a címe, "Előbb a hölgyek" vizbeugráló vidám sziluettek jópofa ritmusára épül. Ott minden figura más, ugrik, készül, vár, habozik, van ritmus, de van cselekmény is a képen. A lovaknál van ugyan ritmus, de itt nem elég erős ahhoz, hogy ettől a kép megálljon. Ott a háttér szinte teljesen homogén, jól érvényesülnek benne a figurák. A lovas képnél zavaros, vibráló a háttér, meg az előtér is. Még hosszabb gyujtótávolság és nagyobb rekesznyílás kellett volna, hogy szinte semmi mélységélesség ne maradjon. Jónak tartom az ötletet, hogy csak részleteket fényképez és a folytatást a képzeletre bizza. Ezzel szinte bevonhatjuk a nézőt a kép készítésébe. Több fotónál érzem ezt a törekvést, igéretes a dolog, de a "Kentaurok" ebben a sorban még inkább az út eleje, mint a végállomás.

Horváth Péter >>

 


Kapaja: szomoru vasárnap

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305219-kapaja.jpg

A file info szerint a kép szombaton készült, Szomorú vasárnap a címe, én ezt a képbírálatot hétfőn írom és én is szomorú vagyok. A tragikus sorsú dalszerzőnek, Seress Rezsőnek és világhíres dalának, a Szomorú vasárnapnak nyilván semmi köze a képhez, de ez a cím annyira bevésődött az agyunkba, olyan jól hangzik, hogy akaratlanul is felidézzük néha. Gondos munka. Jó a figurák elhelyezése, egymáshoz viszonyított mérete is, bár a középső és jobbszélső póz alig különbözik, lehetne kicsit más is. A világos ablakok és a sötét figurák ritmusa szépen egészíti ki egymást. Az is rendben, hogy az ablakok nem vakfehérek, látni a kinti világot, ugyanakkor nem vesztek el a szobabelső finom rajzolatai sem. Nem fontos, hogy ez egyetlen expozíció-e három szereplővel, vagy ugyanaz az ember három rétegről összerakva. Ugyanaz a kép sokféle módon előállítható, a végén úgyis csak az eredmény számít. A képpel technikailag, vagy kompozícióját tekintve semmi bajom. Nem kiugróan, de jól megformált, egy kicsit statikus, de kiegyensúlyozott. Szomorú azért vagyok, mert ezekkel a figurákkal, ezen a helyszínen én sokkal vadabb képeket várnék. Jó lenne több lendülettel, bátrabb kisérletekkel, a sablonokon túllépő fotókkal találkozni. Az eszközök és a technikai tudás, úgy látom megvan hozzá. Most akkor kéretik elfelejteni /legalább egy kicsit/ milyen fotókat illik egy romos szobában csináln, meg azt is, hogyan fotóznak mások és szabadon újragondolni ezt a "szomorúság" dolgot.

Horváth Péter >>

 


gatorki: X_III

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305215-gatorki.jpg
Az a szokásom, hogy ha számomra ismeretlen szerző képével találkozom, elbóklászok a galériájában, átnézem a korábbi munkáit és megpróbálom magambam megszerkeszteni a "profilját". Ezt tettem most is, de nem lettem okosabb. Biztos formaérzék, intenzív színhasználat, erős absztraháló képesség jellemző a legtöbb képre. Gyönyörű részleteket talál a természeti tárgyakban, olyanokat, ami mellett a legtöbb ember elsétál, anélkül, hogy észrevenné. Pár folttal és egyetlen kék vonallal hiteles hangulatot tud teremteni /a "lélektörő" c. kép/ A legjobb képeinek azokat tartom, ahol valódi tárgyakat fényképez valódi környezetben, mint például az égetésre váró agyagedények, vagy egy ledobott ruhadarab ráncai. Betévedt a galériába néhány mókus is, akinek inkább az index.hu cukiság rovatában lenne a helye, de az ilyesmi megbocsátható. Ha valaki olyan képeket csinál, mint a "huszárvágás" annak humora is van. De itt most komolyra fordult a helyzet; női lábakkal, tűsarkú szandálokkal és festett körmökkel van tele a monitor. Ettől aztán odalett a megszokott képi rend, formai biztonság. A kép fölső részén a vágás esetleges, már-már amputáló jellegű. Középen, a lilaruhás lány mozdulata suta. Olyan mintha lépne éppen, de aztán mégsem. A lábfeje nem fordul a többiek felé, mintha nem is tartozna közéjük. A társalgás egyébként is mintha leült volna, balról a harmadik cipő sarka enyhén bedöntve, ez az unalom jele szokott lenni. A slusszpoén a kép jobb szélén van. A lila karkötős hölgy kéztartása kivülállást, tartózkodást jelez, az alsó sarokban a bedöntött cipősarok pedig mintha azt mondaná, unlak benneteket lányok. Beszéljünk inkább másról.


Horváth Péter >>

 


dezsi: Figyelem

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/304611_dezsi.jpg

A kompozíció rendezett, az arc jól van elhelyezve a képben, a tekintet irányában egy kicsit több hely van, ahogy kell. A háttér homogén, semmi zavaró, oda nem illő dolog nem bontja meg az egyensúlyt.
Nem tudom ki ez a férfi a fotón, hát megpróbálom a képből kitalálni. Nem nyomozóként, hanem sima nézőként szeretnék valamit megtudni erről az emberről. Annyit megtudok a file info-ból, hogy a felvétel egy szombati napon készült, talán valami ünnepségen. A ruházat ebben a kivágásban nem sokat árul el, fehér inge és fekete mellénye akárkinek lehet. Az arca pirospozsgás, nem gondolnám matektanárnak, sokat lehet levegőn és valószínűleg nem veti meg a bort sem. Bal szemöldökének sérülése származhat egy autóbalesetből, de tettlegességbe fajult családi vitából is. A tekintete élénk, az arckifejezés gyanakvó. A szakáll nem túl ápolt, de gondozott, ilyet napszámosok, és kombájnkezelők nem hordanak. Ha mondjuk mezőgazdász, akkor ő inkább az, aki megmondja mit kell csinálni és nem az aki arat. A kalapot tényleg hordja, biztosan nem most vette a vásárban. Ilyen felbontású képen azt már nem látni, mi van a kalapja mellé tűzve, árvalányhaj, vagy valami más. Ez az egyik lehetséges verzió. Ugyanannyi erővel persze ez a középkoró ember lehet akár a népdalkör szólóénekese is, aki fellépésre készül a falunapon. Találgathatok, de semmit nem tudtam meg róla. Kívül maradtam és ez egy portré esetében nem jó. Könnyen lehet, hogy ez a túl hosszú teleobjektív miatt történt. Az igaz, hogy arcképnél nem tanácsos rövid gyújtótávolsággal dolgozni, mert torzitja az arcot, de ez a kép 400-as telével készült, legalább tizenöt méterről. Ilyen távolságnál semmi személyes kapcsolat nincs a modell és a fotográfus között. A jó arckép ereje pedig éppen két ember interakciójából fakad. Azt szoktam mondani, a portrét két ember csinálja, egyikük a gép mögött van, a másik előtte. Ebben a fotózásban csak az egyik fél vett részt. Közelebb kell menni, ahogy Robert Capa is mondta.

Horváth Péter >>

 


Sys: konyha

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/303963-Sys.jpg
Rendetlen, rosszul világított, slendriánul komponált, minden baja van. De fene tudja miért (majd kiderítjük) mégis tetszik. Pedig a felsorolt vádpontokban a Képészeti Esküdtszék szinte biztosan bűnösnek találná. Ne tessék közbeszólni, hogy ilyen nincsen, ma még nincs, de holnaptól akár lehet. Igaz, hogy rosszul világított, a függöny felső széle és a konvektorra terített konyharuha bántóan virít. A kép centrumába szinte semmi fény nem jutott, pedig ott van a legtöbb apró, de fontos részlet. Igaz, hogy rosszul szerkesztett. A kép domináns felületein hatalmas üres információszegény foltok éktelenkednek. Fontos képelemek takarják, vagy rosszul fedik egymást. Én Tisztelt Esküdtszék mégis találtam egy mentő körülményt. Ott van az a pohár a bal felső sarokban. Egy üvegpohár nem kerül véletlenül pontosan a kép bal felső sarkába. Ez nekem azt jelzi, /Istenem, add, hogy így legyen!/ hogy itt tudatos képkészítésről van szó, nem valami véletlenszerű kattintgatásról. A kép nyilvánvalóan nincs még készen, sőt, azt hiszem inkább újra kéne fotózni, mint hosszas utómunkával feljavítani. Extra világítás se kell hozzá, legfejebb pár fehér kartonlap a fények terelgetéséhez. A hétköznapi életünk megszokott tárgyai rengeteg képi lehetőséget rejtenek. Csak egy kicsit más szemmel kell rájuk nézni, pár dolgot egy kicsit odébb igazítani és kész a csendélet. A túl gondos rendezés veszélyes! Jártam már úgy, hogy egy ilyen "talált" csendéletet elkezdtem följavítani, szépen megígazgattam mindent, eltűntettem az oda nem illő dolgokat és azt vettem észre, hogy már minden a helyén van, csak közben odalett a kép lelke, megszűnt az eredeti hangulat. Meg lehet találni az egyensúlyt a véletlenszerű és az agyonigazgatott helyzet között. Javaslom a vádlott felmentését, hadd folytassa a munkát, ahol abbahagyta.


Horváth Péter >>

 


builddreams: Rejtözködö virág

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/302837-builddreams.jpg
Ez itt nem a művtöri óra helye, de mégis azt érzem, kicsit vissza kell menni az alapokhoz. Tisztázni kell néhány fontos dolgot, mert anélkül nem fogunk előrejutni. Nemhogy előre nem jutunk, de sehova. Először is, el kell választani egymástól a természeti szép és az esztétikai szép fogalmát. A naplemente, a hullámzó tenger, a kastély a hegytetőn, a kedvesünk arca szép, de ha lefényképezzük, attól még nem jön létre műalkotás. Az esztétikai szép fogalmába belefér a rút, a gyönyörű, a gonosz és a jó egyaránt. Cifrázza a dolgot, hogy ez idővel és kultúrkörönként is változik, de én úgy gondolom, amit mi képileg szépnek érzünk az mindig dolgok egymásrahatásából keletkezik. Nem valami örök dolog, hanem a világ állandó változásaiból, formák kölcsönhatásából létrejött időleges harmónia. Egyetlen képi motívum, legyen az akármilyen gyönyörű magában, más képelemek nélkül, többnyire nem fog képként működni. A középre komponált kicsi virág ilyen "magányos motívum". Elvész egyedül a nagy sötétségben. Kellene még valami, /háttér, előtér, gizgaz, kődarab, szögesdrót, bármi, valami/ amihez kapcsolódik, amihez hasonlit, vagy amitől elüt. Valahogy úgy, mint a való életben, de persze mégsem úgy. Hogy éljen, ne csak a virág, hanem a kép is.

Horváth Péter >>

 


Panamaja2009  - Üresség

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/302670-Panamaja.jpg

Végignéztem a galériáját, találtam benne napraforgót, kismadarat, egy ígéretes csendéletet és igéző szemű széplányt is, csak azt nem tudom megfejteni, a látottakból, merre tart, mit gondol a világról, mit szeretne fényképezni. Ez még nem volna baj, a saját stílus, a csak egy emberre jellemző alkotói módszer sokszor hosszú kisérletezés, útkeresés után alakul ki. Hogy magyar példát hozzak, Kerekes Gábor hetvenes években készült fotói és mai munkái nem is hasonlitanak. Vagy ott van a portréfotózás egyik legforradalmibb újítója, Helmar Lerski. Ő szinészi karriert hagyott ott, amikor negyven évesen fotózni kezdett. Az út, amin egy alkotó ember végigmegy a pályája során, legtöbbször kanyargós és kiszámíthatatlan. Hiába mondják nagyhangú ítészek, hogy tudják mi a siker titka, ez csak duma, biztos recept nincs. Kell a kíváncsiság és a kísérletező kedv, de kell a megalapozott szakmai tudás, meg a szorgalom is a mindennapi munkához. És kell, igen kell az is hogy az ember néha zsákutcába tévedjen és aztán onnan a maga erejéből, vagy kis baráti segítséggel kitaláljon. Ezt a képet zsákutcának gondolom. Ha a portré eleve azzal a céllal készült, hogy majd továbbalakítsa, akkor sokkal plasztikusabb világítást kellett volna alkalmazni, nem ilyen lapos, semmilyen fényt. A bőrhibák láthatóak, naturalisztikusak és ez ellene dolgozik az alkalmazott technikának. Az arc leválasztása a háttérről elnagyolt, esetleges, a kontúrja bizonytalan, mégis durva. Kicsit olyan, mintha egy lyukon néznénk keresztül. A szem ugyanakkor élesen van körbemaszkolva, a vak fekete szemnyílásokkal szinte horrorisztikus. Az egész arcra felrakott "kiszáradt föld" efektus a korai filmes "összeexponálós" időkre emlékeztet, amikor azt hittük, ha két átlagos képet egymásra rakunk, abból valami különleges keletkezik. Igen, néha megtörténik ez a csoda, de az ilyesmi ritka szerencse és keményen meg is kell dolgozni érte. Végezetül idézném egy idős barátomat, aki a Photoshoppal ismerkedve megkérdezte: Te Péter, "művészet plugin" nincs? Nincs, volt a válasz.

Horváth Péter >>


Mikolt - Világvégén

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/274647_Mikolt.jpg

Nekem izgalmas volt a szines meg a fekete-fehér verziót együtt nézni és nagyon örülök, hogy újragondolta ezt a "Világvége" dolgot. Először is azért, mert itt szépen nyomonkövethető, hogyan fejlődik egy ötlet képpé. A szines változatnál a meleg sárgák és barnák még ellene dolgoznak a sugallni kivánt gondolatnak. Esetleg kékben el tudnám képzelni a dolgot, de szerintem a színes technika itt fölösleges, sőt inkább zavaró. Most, hogy szinte minden kép szinesben készül, a fekete-fehér már egyfajta absztrakció, elmozdulás az egyeditől az általános felé. A székbe ültetett kismackókkal amúgy is túljátszotta egy kicsit a dolgot. Egy üres székbe bárkit beleképzelhetek és így tágabb értelmet nyer a kép. A kerek medence és a székek szögletessége közti ellentét több, mint ügyes formai játék, benne van a természet és az emberek kreálta világ ellentéte is. Úgy gondolom, a székek elrendezését érdemes lett volna tovább variálni. Most kicsit mereven, "odatetten" ácsorognak, akár össze is lehetett volna támasztani őket, vagy fölborítani az egyiket.. A sarokban a vakító fehérség zavaró, jobb lenne, ha mindenütt megmaradna az a finom rajzosság, ami a kép többi részén ott van. Nekem tetszik a kép apró hibáival együtt is. A gyönyörű árnyékos képeivel együtt ez is szép példája annak, hogyan lehet az egyszerű dolgokban a bonyolultat megtalálni.

Horváth Péter (oktató videó)>>>>

 


kicsigaboka -  A kalóz

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/305959-kicsigaboka.jpg

A hatvanas években a Kodak nagy ötlete volt az "instamatic" film és a hozzá való kamerák bevezetése. Később sokan csatlakoztak hozzá, világszerte elterjedt, szinte minden turistának olyan gépe volt, aminek a neve "matic" ra végződött Maga a gép nagyon egyszerű volt, a filmet pedig egy műanyag patronban egyetlen mozdulattal be lehetett tölteni. Mivel nem volt szükség precíz filmtovábbító szerkezetre, hisz műanyag volt az egész, a gyártás és a kidolgozás automatizálható lett és nagyon-nagyon olcsó. Óriási üzleti siker volt, milliárdokat kaszáltak vele. A "hipstamatic", amivel ez a kép készült, nem gép, hanem egy program, amit az iPhone telefonokra lehet feltölteni és a segítségével retro hangulatú képeket kapunk most, a XXI. században is. A proginak köszönhetően könnyedén tudunk kicsit színhibás, furán vakuzott, négyzet alakú képeket készíteni és újra a hatvanas években érezhetjük magunkat. Két dollárt szerintem megér. El lehetne intézni egy vállrándítással, hogy megint egy játék, de van itt más is. Én egy ideje már nem szeretek ismeretlen embereket nagy DSLR géppel fotózni, mert az emberek félnek az ilyesmitől. Azt hiszik, valami sajtófotós, akinél ilyen van és ki tudja, mikor, mire használják majd azt a képet. Sokkal egyszerűbb kicsi, de jó minőségű géppel dolgozni, nem zavaró, nem feltűnő, szinte senki nem törődik vele. A telefonos fényképezésnek is megvan ez a jó oldala, de azt azért tudni kell, hogy a képminőség meg sem közelíti azt, amit egy "rendes" gép produkál. A program kínálta kész effekteket leginkább az azonnal oldódó levesporokhoz lehet hasonlítani. Olyasmi, mint az igazi, de persze mégse..Érdemtelenül kevés szó esett itt a képről, a kisfiúról, aki őszinte csodálkozással néz a világba. Nos, a portré tetszik. Nagyon. A kép szinei kicsit furák, de nem vészes, a kompozíció merész, a háttér izgalmas, de nem vonja el a figyekmet az arcról. Jó fotónak tartom, bár lehet, hogy igazi fényképezőgéppel még jobb lett volna.

Horváth Péter (oktató videó)>>>>

 


Cpt - Mindennek vége

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/264051-Cpt.jpg

Jó a nézőpont, jó a pillanat és a monokróm kép jól adja vissza a bokszmeccs hangulatát. Szerencsés a rövid gyujtótávolságú objektív használata, a kesztyűs kéz jó nagynak látszik. Az már nem olyan jó, hogy a versenyző mögötti figura kellemetlenül belelóg a képbe, de az ilyesmi kivédhetetlen. A "Mindennek vége" címet viszont, hát, mondjuk úgy, kissé hatásvadásznak érzem. Az a KO, ez pedig egy rövid pihenő két /valószínűleg kemény/ menet között, gondolom taktikai megbeszéléssel fűszerezve, amit a versenyző vagy meghallgat, vagy sem. Sokszor esett már szó róla, hogy nem érdemes a képet hangzatos címekkel "tuningolni" attól jobb nem lesz, az ilyesmi inkább árt a produkció megítélésének, mint használ. A képnek kell ütősnek lennie, nem a címnek. A boksz még a sportfotózáson belül is nehéz műfaj, kiszámíthatatlan, gyors mozgások, rossz világítási körülmények között, igazán jó akcióképet fényerős teleobjektívval szoktak csinálni. A többi bokszképével ellentétben itt nincs feszültség, nincs harc, képileg pedig nem eléggé izgalmas a dolog. Nekem a divat és portréfotói jobban bejönnek. De, ha már a boksznál tartunk, nem birom megállni és idelinkelem minden idők szerintem legjobb bokszképét Muhammad Ali 1966-os győzelméről Gegner Cleveland Williams ellen. A fotográfus neve:Neil Leifer. A méltán világhírű fotót itt lehet megnézni.

Horváth Péter >>


Josa

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/301578_Josa.jpg

Ki ne szeretett volna gyerekkorában nagy felfedező lenni, új tengereket, földrészeket bejárni, vagy akár a földet, sőt a naprendszert elhagyva új világokat fölfedezni? A megismerés vágya felnőttként is hajt bennünket, a kíváncsiság és vele a felfedezés öröme teszi valahogy elviselhetőbbé a mindennapok szürkeségét is. A nagy utazás csak a szerencsés keveseknek sikerül, mi, a többiek, csak élünk egy világban amit unalomig ismerünk és valljuk be, néha már rühellünk is. Pontosítok: élünk egy világban, amiről azt hisszük, hogy ismerjük. Aztán jön valaki és a közvetlen környezetünkről olyan képeket csinál, hogy az ember azt hihetné, egy másik galaxisban jár, földönkívüli lényekkel találkozik, pedig lehet, hogy csak a hátsó kertben járunk. Vagy a padlásfeljáróban. Tiszteletreméltó türelemmel kutatja fel és remek technikai tudással mutatja meg ezeket az apró lokális univerzumokat. Ne tévedjünk. Ha valaki most hirtelen gondol egyet, fog egy gépet, makróobjektívvel és elindul apró állatokat fényképezni, még nem biztos, hogy jó képet fog csinálni. Josa képe többek között attól jó, hogy tudja, mit keres és tudja, hogy azt a valamit hol kell keresnie. Ezek mögött a gyönyörű képek mögött komoly felkészülés és kitartó munka van. Sok a kúszás, mászás, por, piszok, a természetfotós legfeljebb a kiállításmegnyitón elegáns. De az eredmény megéri. A képeit nézve, azt hiszem egy kicsit mi is másképp fogjuk látni a körülöttünk lévő világot.

Horváth Péter >>

 


Donmile

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/301792_Donmile.jpg

Mindig szerettem volna egy lovat. Legelőször az ezeregyéjszaka meséinek ébenfekete lovára gondoltam, aztán persze Pegazus a szárnyas csodaló volt a vágyak tárgya, de nagyon szerettem nagyapám csendes öreg lovát is, amivel a tanyára járt. Mára ezek a dolgok persze elcsitultak, meg aztán egy emeletes házban hol tartanék egy lovat, a lift mellett a postaládákhoz kikötve mégse lenne igazán jó helye. Lehet, hogy a postás félne is tőle. Lovagolni sem tanultam meg soha, de bennem is, mint sok emberben, a ló máig a száguldás, az igazi szabadság érzetét kelti. Örzök is a gyüjteményemben pár lovas képet, mint például Hemző Károly híres versenyló fotóját, meg Baricz Kati fehérlovas képét. Mostantól, ha a valóságban nem is, de az emlékeimben ott van ez a fényben fürdő ló is, a csillogó pihékkel az orra körül, a kis porfelhővel a lába alatt, ahogy üget a naplementében (?) Szép a fotó, kár, hogy az utómunkát, a környezet elsötétítését egy kicsit megszenvedte. Az átmenetek nem folyamatosak, csíkokban változik a tónus, de ez korrigálható egy kis további életlenítéssel, zajmentesítéssel. Ha nem, az sem baj. Nekem így is tetszik.

Horváth Péter >>


sziszko

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/302027_sziszko.jpg

Amióta a festőknek a középkor végén a szigorú egyházi megrendelők megengedték, hogy eleinte átlátszó lepelbe burkolt, majd teljesen ruhátlan embereket ábrázoljanak, ez a képzőművészetnek legtöbbet feldolgozott témája. A festők és szobrászok után a fotográfusok is beléptek ebbe a körbe és rengeteg kiváló mű született. Fölemlegetnék néhányat, most csak a magyarok közül: André Kertész torzított tükrös aktjai, a most nyolcvan éves Balla Demeter döbbenetes Ádám és Évája, vagy a közelmúltból Jokesz Antaltól a Párnák csendje. Gyönyörű, gazdag terület, de vannak, az aktfotózásnak is csapdái, amikbe könnyen beleszaladhatunk. Egy bölcs fotográfus mondta nekem, hogy az aktnál az a fő probléma, hogy a fiataloknak mindig csak a szerelem jár az eszében ilyenkor, az öregeknek meg már semmi. Az egyik legnehezebb dolog itt, hogy olyan szituációt találjunk, ahol az emberi test úgy mutatható meg, hogy az ne legyen erőszakolt, vagy megalázó. Erre a legjobb lehetőséget a természet és a víz adja. Van aztán egy másik izgalmas vonulat is, a keményebb vonal, mint Helmut Newton nagyon egyszerű és szinte már brutális aktjai, vagy a Svájban élő Polyvás Béla intim női testrészeket makrófelvételen ábrázoló képei. A lerobbant terem kopott parkettáját nem érzem a legjobb helyszínnek, a modell elhelyezése túl centrális, a fény unalmas, szóval van bajom a képpel, de valami mégis megfogott benne, ezért van javaslatom is. Ne akarjon mindenáron sztorit vinni a képbe és próbálja elfelejteni az elődök fotóit. Csak fényképezzen. Lazán és szabadon. Menni fog.

Horváth Péter >>

 


Liziczmi - ballag a gulya

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/301897.jpg

Nem hallom a dübörgést, a patadobogást, az állatok fújtatását, a kutyaugatást, a gulyások káromkodását, nem érezni a fölvert por szagát. Messze vannak még. Éppen csak kibukkantak az erdőből, a környezet pedig szokatlanul szép, majdhogynem idilli. Remek a nézőpont, jó a fény, helyes választás a hosszú teleobjektív is, éppen csak egy kicsit lerekeszelve, hogy valami élesség azért legyen. Belógó fák, sárga virágok keretezik a képet, szóval minden OK. de még várni kellett volna egy kicsit. Várni, hogy közelebb érjenek és markánsabban kitöltsék a kép közepét, még akár azon az áron is, hogy nem lesz éles minden állat. Akkor, szerintem ők váltak volna a kép valódi főszereplőivé és most éreznénk az erőt, ami belőlük árad.

Horváth Péter >>


RZsó

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/301030_RZso.jpg

Nem tudom, mondtam-e már hogy nagyon írígylem a helyszíneket, amit talál magának. Ez az udvar egyszerűen csodálatos. Nem kell bele modell, nem kell idős néni, hajlott hátú öregember, így, látszólag üresen is, visszhangozza sok sok nemzedék lépteit. Szépen tagolt a kép, a sok szögletes forma érdekesen nyílik ki egymás után, a szem elidőzik minden egyes rétegnél, ahogy egyre beljebb jutunk az udvarban. Szép munka. Azt látom, hogy a hatalmas fényellentétekkel meg kellett küzdeni. A bejárat finom részletei majdnem elvesztek, az udvar hátsó része majdnem meszes fehér. Majdnem. Itt vagyunk valahol a szenzor képességeinek határán, ennél nagyobb árnyalatterjedelmet az átlagos fényképezőgép nem bír áthidalni. Ha van rá mód és állványról dolgozik, ilyenkor érdemes két esetleg három expozíciót csinálni a témáról. Az egyikeket úgy kell exponálni, hogy a sötét részletek kijöjjenek, a másikat jóval rövidebb idővel, hogy a fényekben legyen részlet mindenütt. A legtöbbször elég ez a kettő, csak néha kell még egy harmadik expó a középtónusoknak is. Ezeket a képeket aztán egymásra lehet rétegelni és összedolgozni. valamelyik szerkesztőprogramban. Ma külön irodalma van már a módszernek, gyártanak hozzá külön szoftvereket is, HDR /high dynamic range/ technikának hívják, de az az igazság, hogy ezt az eljárást a fotográfusok régóta ismerik, használták a filmes időkben is, csak akkor nem volt ilyen előkelő neve, egyszerúen előexpozíciónak nevezték. Visszatérve a képre, nekem tetszik így, ahogy van, de az előtér vakító fehér foltjait egy kicsit elsötétíteném. Erre a képre azt hiszem ma este iszom egy sört.

Horváth Péter >>

 


ultramarin

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/301850_ultramarin.jpg

Olvasom a bemutatkozását de nem értek egyet avval, hogy érdektelenségtől kellene tartania. Olyan sokféle kép és szerző fordul meg ezen a fórumon, hogy igenis van közönsége a csendesebb, filozofikus hangvételű képeknek is. Az nekem is nyilvánvaló, hogy a technikai problémáit letudta, biztosan kezeli a bonyolult világítási helyzeteket. Aki próbált már fehérben fehéret fényképezni, úgy, hogy a képen legyenek csúcsfények és közben a sötét részletek színgazdagsága is megmaradjon, azt hiszem egyetért velem. Ezzel a képpel és a galériában látható egyéb variációival inkább kompozíciós gondjaim vannak. Félreértés ne essék, itt egy gondosan elrendezett, szépen kitalált, technikailag is kifogástalanul megoldott csendéletről van szó. Én inkább arról beszélnék, hogyan lehetne /szerintem/ innen továbblépni, hogyan lehetnének ezek a képek meggyőzőbbek. Azt hiszem, először is érdemes volna egy kicsit szűkebb képkivágásokat használni, jobban kitölteni a képmezőt. Ne maradjanak üres, cselekmény nélküli terek, vagy legalábbis sokkal kevesebb. Próbálja meg térben felépíteni a csendéleteit, ne csak egy síkban, legyen mélysége, húzása a képnek. Legfontosabbnak azt gondolom, hogy nem muszály mindig, mindennek pontosan a "helyén" lennie, néha egy kis /ravaszul kitalált / esetlegességtől válik a dolog hihetővé és élővé.

Horváth Péter >>

 


pd96ka

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/_pd96ka.jpg

Remek ez a térháló-mászóka, ilyenkor nagyon sajnálom, hogy kinőttem már az óvodás korból. A "modell" elhelyezkedése már nem a legjobb, nem látom az arcát, a mozdulat sem igazán érdekes. Abban sem lehetek egészen biztos, hogy a bal felső sarokban az a fekete folt egy csomag, vagy esetleg egy másik gyerek valami fura pózban. Mégis van az egésznek valami nehezen körülírható vidám hangulata, az egymásba fonódó hatszögek pedig izgalmas vonalrendszert adnak. Az égháttér és főleg a világos felhők miatt sziluettszerű a kép, de ez itt nem baj. Az nagyobb baj, ha tényleg úgy van, ahogy a bemutatkozásban írja: mostanában csak ímmel-ámmal fényképezek.. Ha jól látom ennek a képnek az adatait, ön egy kis Leicával fényképez, a D-lux5 pedig csak 27 ( huszonhét ! ) deka, elfér bármelyik zsebben és majdnem akárhol lehet vele fényképezni. Nem kell vaku, meg állvány, meg nagy táska, meg midenféle ketyere, csak az egy szál gép. Ez az a feeling, amit mi profi fotósok visszasírunk, a könnyed, egyszerű, felszabadult fényképezés. Ezt a gépet hordani és használni kell és rengeteget fényképezni vele. Mindenhol, mindent. Annyi bugyuta turista kattogtatja a gépét mindenfelé, kár lenne, ha egy jó szemű ember nem fotózna.

Horváth Péter >>


lucic - Szép nap Gent-ben

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/301577_lucic.jpg

Való igaz, Gent Flandria, de talán egész Európa egyik legszebb városa és az utazó fotográfusnak rengeteg lehetőséget kínál. Az ilyen helyeken az ember legszívesebben napokig bolyongana, nem számít, ha nehéz a gép, szorít a cipő, mert minden sarkon van valami szép, amit muszály lefényképezni. De egy város lelkét megismerni, és jó képekben felmutatni az más dolog, ahhoz nem elég egy ebéd utáni séta és a nagylátószögű objektív. Ez egy szépen komponált kép. Jó pillanatban elkapott figura az előtérben, szép épületek a háttérben és az egészet elegánsan keretezi a boltív. Ez az első benyomás. Ha tovább nézem a képet, akkor már kiderül, hogy a bal oldalon valaki éppen belép a kompozícióba, A háttér legszebb részei összeolvadnak az árnyékból előlépő emberrel, a kép közepe pedig szinte már teljesen üres, annyira kicsik az épületek a nagylátószög miatt. A házak durva "bedöntését" egy ilyen képnél nem tartom indokoltnak. A nagylátószögű objektív torzítását megszoktuk, már alig zavar valakit, de óvatosan kell vele bánni. A gondos kompozíciót nem pótolják az összefutó vonalak. Természetesen tudom,hogy igazi elmélyült városfotózásra nagyon ritkán van idő. Az utazó szinte mindig siet, mert mindent meg kéne nézni, aztán meg lehet, hogy bezár a múzeum, jól esne egy pohár belga sör is, aztán hamarosan indul a repülő...Én mindenkinek azt szoktam javasolni, hogy az ilyen fotózásokra egyedül induljon el és NE akarjon ideális városképet csinálni. Azt hagyjuk a hivatásosokra, nekik van idejük kivárni a legjobb napállást, megkeresni a legjobb képszöget. Nem kötelező Párizsban az Eiffel tornyot Londonban meg a Towert lefényképezni. Megeshet, hogy sokkal izgalmasabb és igazabb lesz egy utcai életkép, vagy a csatornaparton egy szerelmespár.

Horváth Péter >>


usm - A juhász

UserFiles/Image/07_kepertekeles/_999/USM.jpg

Már nem tudom, hányadszorra térek vissza a juhász portréjához és mindig újra kell kezdenem az írást. Zavarba ejt ez a kép, pedig először olyan egyszerűnek tűnt a dolog. A kép remek, a technika kiváló. Megfelelő gyujtótávolság, kis mélységélesség, ideális fények, biztos kompozíció, de van még valami, ami nem hagy nyugodni. Elkezdtem írni a kidolgozott, mégis elegáns kezéről, ahogy azon a gyönyörűen faragott boton pihen, a napcserzett arcáról, a mindenre figyelő, de semmit el nem áruló tekintetéről és rájöttem, most sem jutottam közelebb ehhez az emberhez. Nem tudom, harminc éves-e, vagy hatvan, min szokott nevetni, vagy min szomorodik el. Megvan pedig minden részlet, a kalap, a hagyományos öltözék, a jellegzetesen, majdnem könyékig feltűrt ingujj, a birkák a háttérben, de hiába, ez egy zárt világ. Éppen ebben van ennek a képnek az erőssége: rá kell jönnünk, hogy azzal, hogy lefényképezünk valakit, még nem biztos, hogy meg is ismerhetjük azt az embert. A portré, a közhiedelemmel ellentétben nem egyszemélyes műfaj. Ketten csinálják: a fotográfus és a modell. A jó portrék legtöbbször ennek az interakciónak révén születnek, de vannak kivételek. Ez a kalapos ember ennyire engedi közel magához az idegeneket. Ez ő, legalábbis ennyit hajlandó elárulni magáról. A többi már az ő titka és abba a világba nem juthat be akárki. Ahhoz még el kell tölteni pár éjszakát a pusztán a szabad ég alatt.

Horváth Péter >>


Régebbi képértékelések >>>

 


számláló